2019.07.15 12:50 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 473x
0

A ’80-as évek egyik legszebb coming-of-age filmje egyenesen a Horrorkirálytól

„Soha többé nem volt olyan barátom, mint akkor 12 éves koromban. De van bárkinek is?”

Stephen Kinget úgy gondolom, senkinek nem kell bemutatni: az író olyan, méltán híres horrorregényeknek a szerzője, mint a Ragyogás, a Carrie, vagy a Kedvencek temetője. Ugyanakkor a műveiből készült filmfeldolgozások minősége, nos, finoman szólva is rapszodikus. Érdekes módon a jobban sikerült adaptációk halmazában szép számmal találunk olyanokat, amelyeknek az alapját rövidebb terjedelmű írások (kisregények, novellák) adják. Ilyen A test című novella is, amelyből Rob Reiner készített egy szívhez szóló felnövéstörténetet nem kevés drámával és kalanddal megfűszerezve, még 1986-ban. A film erényei pedig több mint harminc év alatt sem koptak meg.

A ’80-as évek egyik legszebb coming-of-age filmje egyenesen a Horrorkirálytól

A film elején a felnőtt Gordie Lachance, aki íróként dolgozik, visszaemlékszik gyerekkorára, egész pontosan 1959 nyarára, amikor is 12 éves volt (s amelynek alapját egy újságcikk adja). Négyen alkottak egy baráti brancsot: ő, a csendes, intelligens, Chris, a vagány bandavezér, Teddy, a vakmerő, és Vern, a jószándékú, de kissé lassú észjárású, duci srác. Egy oregoni kisvárosban, Castle Rockban élvezik a nyári szünetet, mígnem meghallják a hírt, hogy a város melletti erdőben egy holttestet találtak, méghozzá a velük egyidős Ray Browerét. Ez lesz a történet elindítója: a négy kissrác elhatározza, hogy felkutatják a srác tetemét, első körben azért, hogy ezzel a tettel híresek legyenek a kisvárosban. Fel is kerekednek hát a nagy kalandra, amely a saját életük és barátságuk számára is az egyik legmeghatározóbb élményt fogja adni.

Az Állj mellém! legfőbb erényét a nagyon jó gyerekkarakterek adják: a négy kissrác nemcsak nagyon szimpatikus és azonosulható figura, hanem nagyon jól visszaadják azt is, mit jelent az, ha valaki egy 12 éves lurkó. Jelen történet nemcsak a gyerekkor „napfényes” oldalát mutatja be érzékletesen (mint a játék, a szabadság és az ártatlanság érzete, a végtelen kalandvágy), hanem bővelkedik drámai szálakkal is, olyanokkal, amelyek szintén előfordul(hat)nak jelen életkorban (a csapatból van, aki a közelgő középiskolai évek miatt aggódik, a másiknak a múltját a családon belüli erőszak árnyékolja be, a harmadiknál egy gyásszal vegyített elhanyagoltság érzése erősödik fel, míg a negyediknek testi adottságai miatt vannak kisebbségi komplexusai). A legérdekesebb viszont az, hogy a négy főszereplő tetteiben és dialógusaiban milyen finoman keverednek a gyermeki és felnőttes jellemvonások: miközben az egyik jelenetben arról vitatkoznak, hogy milyen állat Goofy, vagy egy képzeletbeli harcban Csodaegér vagy Superman győzne, a másik jelentben cigarettát szívnak, a következőben viszont már becsületességről, a bajtársiasságról, valamint egymás jövőjéről és múltjáról cserélnek eszmét. S akárcsak ezek az interakciók, a történetvezetés is hasonlóképpen van összekeverve: hol a kaland-akciószál erősebb (pl. a vonatos jelenet mai szemmel is rendkívül izgalmasra sikeredett), hol a drámai vonalra helyeződik a hangsúly (pl. Chris meséje az ellopott osztálypénzről), s van olyan rész is, ahol a kettő ténylegesen összeér (hol máshol nem, mint a végén).

És itt had’ hívjam fel a figyelmet még valakire, méghozzá Donald Sutherlandre: az általa nagyszerűen megjelenített figura, Ace Merill simán felveszi a versenyt olyan híres King-antagonistákkal, mint Pennywise, Annie Wilkes a Tortúrából, vagy Jack Torrance a Ragyogásból. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy játszi könnyedséggel adja vissza azt a srácot, aki mindannyiunk gyerekkorában jelen volt, s akitől mindenki félt: idősebb, nagyobb, erősebb, s mindig ott van a zsebében egy rugóskés. Akárhogy is nézem, ez van annyira para, mint bármely horrorkarakter. Ugyanakkor egy valakit ebből a remek castingból mindenképp ki kell emelnem, ő pedig River Phoenix. A srác itt még csak 15 éves volt, de olyan meggyőző volt a színészi játéka, hogy azt kevesekről lehetne elmondani. Korai halála már csak emiatt is rendkívül tragikus.

Mindezek mellett az Állj mellém! egy olyan film, amelyben nagyon kevés Stephen King-elem köszön vissza (egy-kettő persze előfordul), viszont a visszafogottsága kétségkívül az előnyére válik: egy sallangmentes történet kerekedett ki belőle, mely abba az életszakaszba kalauzolja el a nézőt, amikor a kisgyerekből kamasz lesz, s amikor egy nyári kaland több annál, ami. Felnövésről mesél, méghozzá a legjobb formában!

dráma | kaland

Egy oregoni kisvárosban négy kiskamasz elválaszthatatlan barát. Mindent együtt csinálnak, akár jó, akár rossz dologról van szó, és minden helyzetben kiállnak egymásért, sőt:... több»

0