Kétféle ember van: aki utálja Quentin Tarantino filmjeit, és aki nem. Kétségbevonhatatlanul tud valamit ez az ember, hiszen gyakorlatilag minden amihez hozzáér arannyá válik. Bár saját bevallása szerint is előszeretettel "lopkod" a filmművészet nagyjaitól, tény, hogy mindezt olyan furfangos módon teszi és annyira szívvel-lélekkel lát neki mindegyik projekthez, hogy nem sajnálja az energiát arra, hogy akár hetekig vadássza a megfelelő zenéket a soundtrackhez vagy ugyanennyi ideig keressen helyszínt. Érzéke van ahhoz, hogy olyan szerepeket kreáljon amelyek annyira testhezállók a színészei számára, hogy nem egyszer volt már rá példa: az ő keze alatt született újjá valamelyik filmes ikon. Összetett gondolkodásának példájaként olyan briliáns párbeszédeket és monológokat ad szereplői szájába amelyeket bármelyik klasszikus irodalmi mű is méltán érezhetne a magáénak ha nem lenne tele káromkodással. Ez a másik védjegye és az erőszak brutális, nyers ábrázolása. Tarantino filmjei olyanok mint az élet: néha úgy bonyolódnak a szálak, hogy az embernek önkéntelenül is az "Isten útjai kifürkészhetetlenek" mondás jut az eszébe. Mintha csak az élet írta volna őket, talán mert pontosan onnan merít. A Ponyvaregény sem más mint egymás után fűzött történetek sora amelyek egy bizonyos ponton találkoznak mégis egyedivé válnak azáltal ahogy a színészeket irányítja. Ez a "hétköznapiság" a mindennapok szentsége amely átüt a filmjein, játszódjanak azok bármely korban.
Kétféle ember van: aki utálja Quentin Tarantino filmjeit, és aki nem. Kétségbevonhatatlanul tud valamit ez az ember, hiszen gyakorlatilag minden amihez hozzáér arannyá válik. Bár saját bevallása szerint is előszeretettel "lopkod" a filmművészet nagyjaitól, tény, hogy mindezt olyan furfangos módon teszi és annyira szívvel-lélekkel lát neki mindegyik projekthez, hogy nem sajnálja az energiát arra, hogy akár hetekig vadássza a megfelelő zenéket a soundtrackhez vagy ugyanennyi ideig keressen helyszínt. Érzéke van ahhoz, hogy olyan szerepeket kreáljon amelyek annyira testhezállók a színészei számára, hogy nem egyszer volt már rá példa: az ő keze alatt született újjá valamelyik filmes ikon. Összetett gondolkodásának példájaként olyan briliáns párbeszédeket és monológokat ad szereplői szájába amelyeket bármelyik klasszikus irodalmi mű is méltán érezhetne a magáénak ha nem lenne tele káromkodással. Ez a másik védjegye és az erőszak brutális, nyers ábrázolása. Tarantino filmjei olyanok mint az élet: néha úgy bonyolódnak a szálak, hogy az embernek önkéntelenül is az "Isten útjai kifürkészhetetlenek" mondás jut az eszébe. Mintha csak az élet írta volna őket, talán mert pontosan onnan merít. A Ponyvaregény sem más mint egymás után fűzött történetek sora amelyek egy bizonyos ponton találkoznak mégis egyedivé válnak azáltal ahogy a színészeket irányítja. Ez a "hétköznapiság" a mindennapok szentsége amely átüt a filmjein, játszódjanak azok bármely korban.