„Bocs, mi...?!” – Hát... igen, nehezen tudnám másképp leírni ezt a teljesen elmebeteg (részemről a legeslegjobb értelemben értve) alkotást, minthogy: olyan, mint az eredeti Magnum sorozatban, a pornóbajszos, RÖVID UJJÚÚÚÚÚ (#divatbűntény) hawaii inges Tom Selleck, aki besétál ma, 2024-ben a körúton abban a szerelésben, azzal a stílussal egy random szórakozóhelyre, és annyira magabiztos, hogy ettől azonnal elfelejted, hogy ez valahogy teljesen nem ideillő, és kicsit talán ciki is. Szóval... egyszerűen csak magával ragad, és ott ülsz, hallgatod a dumáját, nevetsz a viccein, és a végén nem érted, hogy hogy történhetett meg mindez. Na, Diablo Cody és Zelda Williams (igen, ő a csodálatos Robin Williams lánya) filmje épp ilyen. Egy 80-as évekbeli, nagyon színes, nagyon Barbie-világ (kevesebb rózsaszínnel, de ugyanazzal az intenzív színhasználattal), mixelve egy kis korai Tim Burtonnel (a főszereplőnk időnkét még meg is idézi a mester örök múzsáját, Helena Bonham-Cartert), jó sok trash horror-elemmel, egy most is remek Carla Guginóval és egy pont kellemes vetítési hosszal belopja magát az ember szívébe. Vagy nagyon-nagyon nem. Én azt jósolnám, hogy ez egy olyan alkotás lesz, ami a vagy „NAGYON igen” vagy „NAGYON nem” kategóriák közt mozog majd. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb mozis élménye.
„Bocs, mi...?!” – Hát... igen, nehezen tudnám másképp leírni ezt a teljesen elmebeteg (részemről a legeslegjobb értelemben értve) alkotást, minthogy: olyan, mint az eredeti Magnum sorozatban, a pornóbajszos, RÖVID UJJÚÚÚÚÚ (#divatbűntény) hawaii inges Tom Selleck, aki besétál ma, 2024-ben a körúton abban a szerelésben, azzal a stílussal egy random szórakozóhelyre, és annyira magabiztos, hogy ettől azonnal elfelejted, hogy ez valahogy teljesen nem ideillő, és kicsit talán ciki is. Szóval... egyszerűen csak magával ragad, és ott ülsz, hallgatod a dumáját, nevetsz a viccein, és a végén nem érted, hogy hogy történhetett meg mindez. Na, Diablo Cody és Zelda Williams (igen, ő a csodálatos Robin Williams lánya) filmje épp ilyen. Egy 80-as évekbeli, nagyon színes, nagyon Barbie-világ (kevesebb rózsaszínnel, de ugyanazzal az intenzív színhasználattal), mixelve egy kis korai Tim Burtonnel (a főszereplőnk időnkét még meg is idézi a mester örök múzsáját, Helena Bonham-Cartert), jó sok trash horror-elemmel, egy most is remek Carla Guginóval és egy pont kellemes vetítési hosszal belopja magát az ember szívébe. Vagy nagyon-nagyon nem. Én azt jósolnám, hogy ez egy olyan alkotás lesz, ami a vagy „NAGYON igen” vagy „NAGYON nem” kategóriák közt mozog majd. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb mozis élménye.