Antoine Fuqua filmje egy elképesztő vizuális és zenei utazás. A díszletek hibátlanok, a zene pedig szó szerint fizikai reakciót vált ki a nézőből, a lábam végig követte a ritmust, ami egy nagyon tiszta, jelenlétbe húzó érzés. Mégis, a film egy gyönyörű, de óvatos maszk marad. A dráma átjön, ahogy ráébredünk a meg nem élt, elrabolt gyermekkor tragédiájára, de a legmélyebb, valódi fizikai szenvedést elhallgatják előlünk. Amikor az ember a mindennapokban amúgy is a valósághoz való kapcsolódással küzd, ösztönösen keresi a nyers őszinteséget. Ez az alkotás viszont nem enged be a zárt ajtók mögé; megvéd minket a kényelmetlen, tapintható fájdalomtól, amitől az egész picit súlytalannak, túlzottan vigyázó, rajongói tablónak hat. Csodálatos, de a legmélyebb valóságot nem meri megmutatni.
Antoine Fuqua filmje egy elképesztő vizuális és zenei utazás. A díszletek hibátlanok, a zene pedig szó szerint fizikai reakciót vált ki a nézőből, a lábam végig követte a ritmust, ami egy nagyon tiszta, jelenlétbe húzó érzés. Mégis, a film egy gyönyörű, de óvatos maszk marad. A dráma átjön, ahogy ráébredünk a meg nem élt, elrabolt gyermekkor tragédiájára, de a legmélyebb, valódi fizikai szenvedést elhallgatják előlünk. Amikor az ember a mindennapokban amúgy is a valósághoz való kapcsolódással küzd, ösztönösen keresi a nyers őszinteséget. Ez az alkotás viszont nem enged be a zárt ajtók mögé; megvéd minket a kényelmetlen, tapintható fájdalomtól, amitől az egész picit súlytalannak, túlzottan vigyázó, rajongói tablónak hat. Csodálatos, de a legmélyebb valóságot nem meri megmutatni.