Bevallom, amikor beültem a Már megint nem férek a bőrödbe vetítésére, először zsigerből felhördültem: tényleg folytatják? Aztán egy pillanat alatt beszippantott a nosztalgia és a jellegzetes testcsere-humor, ami húsz éve működött. És most? Újra működik. Annát és Tesst visszahozni nem csak marketingfogás volt: Jamie Lee Curtis játékossága és Lindsay Lohan érettebb, mégis szívhez szóló alakítása együtt egyszerre idézi vissza azt az ikonikus energiát, amit a 2000-es évek eleji első részben megszerettünk. A film nem akar nagyot mondani, de pontosan ezért szerethető – könnyed, szeretetteljes, generációk közti dinamikával operál, úgy, hogy közben nem tűnik erőltetettnek. Az igazi meglepetés azonban Julia Butters és Sophia Hammons alakítása: a Z generáció felbukkanásával a vicces családi káosz új szintre lép, mert ők tényleg együtt nőttek bele a szerepbe. A poénok javát nem sablonosan adják elő, hanem finoman szellőztetve, a nosztalgia sem nyom el mindent: helyén kezelik, de nem élnek vissza vele. Számomra ez a film egy bájos, mosolyt csaló múltidézés, ami közben felrajzol egy olyan családi képet, ami ma is, és mégis ismerős. Egy éjszakára újra tizenévesnek éreztem magam — és nem bánom egy pillanatig sem.
Bevallom, amikor beültem a Már megint nem férek a bőrödbe vetítésére, először zsigerből felhördültem: tényleg folytatják? Aztán egy pillanat alatt beszippantott a nosztalgia és a jellegzetes testcsere-humor, ami húsz éve működött. És most? Újra működik. Annát és Tesst visszahozni nem csak marketingfogás volt: Jamie Lee Curtis játékossága és Lindsay Lohan érettebb, mégis szívhez szóló alakítása együtt egyszerre idézi vissza azt az ikonikus energiát, amit a 2000-es évek eleji első részben megszerettünk. A film nem akar nagyot mondani, de pontosan ezért szerethető – könnyed, szeretetteljes, generációk közti dinamikával operál, úgy, hogy közben nem tűnik erőltetettnek. Az igazi meglepetés azonban Julia Butters és Sophia Hammons alakítása: a Z generáció felbukkanásával a vicces családi káosz új szintre lép, mert ők tényleg együtt nőttek bele a szerepbe. A poénok javát nem sablonosan adják elő, hanem finoman szellőztetve, a nosztalgia sem nyom el mindent: helyén kezelik, de nem élnek vissza vele. Számomra ez a film egy bájos, mosolyt csaló múltidézés, ami közben felrajzol egy olyan családi képet, ami ma is, és mégis ismerős. Egy éjszakára újra tizenévesnek éreztem magam — és nem bánom egy pillanatig sem.