A film számomra ambivalens. Pozitívuma a villogó képi kavalkád, amely behúz a kaszinók világába, és egyben csillámporként elfedi a valóságot, amely sokkal inkább a nyomasztó hazugságról, az adósságok halmozásáról és az önbecsapásról szól. Colin Farrell meggyőzően alakítja Doyle-t, aki egyszerre nagyzoló, szétesett, alkoholista és kétségbeesetten kapaszkodik abba az identitásba, amelyet magának felépített. Doyle a kivezető utat a saját életéből szintén kitörni vágyó Dao Mingben látja meg. Mély, szavak nélküli összetartozás alakul ki közöttük. Ez a kapcsolat a kaszinók és a függőség által fenntartott állandó izgalmi állapot ellenpólusa lesz, amely nyugalmat, biztonságérzetet és reményt ad. A nő közelében lecsendesedik a belső pörgés. A negatívumok közül a befejezés zavart leginkább. Doyle hatalmas nyereménye zárja le a függőséget: ez addiktológiai szempontból nehezebben értelmezhető, mivel jellemzően a nyerés maga is megerősítő inger, vagyis a folytatást, nem pedig a lezárást segíti. Tilda Swinton figurája szintén kérdéseket hagyott bennem. Az elején érthető a szerepe: tükörként mutatja meg Doyle valódi személyét, láthatóvá válik a főhős személyazonossága. Később azonban félrecsúszik az íve; nem tudom pontosan, hol. Lehet, hogy egy második nézésre összeállna, ez azonban valószínűleg később derül ki: a film nem volt annyira meggyőző, hogy most újranézzem.
A film számomra ambivalens. Pozitívuma a villogó képi kavalkád, amely behúz a kaszinók világába, és egyben csillámporként elfedi a valóságot, amely sokkal inkább a nyomasztó hazugságról, az adósságok halmozásáról és az önbecsapásról szól. Colin Farrell meggyőzően alakítja Doyle-t, aki egyszerre nagyzoló, szétesett, alkoholista és kétségbeesetten kapaszkodik abba az identitásba, amelyet magának felépített. Doyle a kivezető utat a saját életéből szintén kitörni vágyó Dao Mingben látja meg. Mély, szavak nélküli összetartozás alakul ki közöttük. Ez a kapcsolat a kaszinók és a függőség által fenntartott állandó izgalmi állapot ellenpólusa lesz, amely nyugalmat, biztonságérzetet és reményt ad. A nő közelében lecsendesedik a belső pörgés. A negatívumok közül a befejezés zavart leginkább. Doyle hatalmas nyereménye zárja le a függőséget: ez addiktológiai szempontból nehezebben értelmezhető, mivel jellemzően a nyerés maga is megerősítő inger, vagyis a folytatást, nem pedig a lezárást segíti. Tilda Swinton figurája szintén kérdéseket hagyott bennem. Az elején érthető a szerepe: tükörként mutatja meg Doyle valódi személyét, láthatóvá válik a főhős személyazonossága. Később azonban félrecsúszik az íve; nem tudom pontosan, hol. Lehet, hogy egy második nézésre összeállna, ez azonban valószínűleg később derül ki: a film nem volt annyira meggyőző, hogy most újranézzem.