A The Love Hypothesis egyáltalán nem találja fel újra a romantikus filmek műfaját, sőt, az alaptörténetből valószínűleg már mindenki látott legalább három hasonlót. Mégis, valahogy működik. Nem akar többnek látszani annál, ami: egy kedves, vicces, könnyed romantikus történet, amit jó nézni. Ami számomra igazán működött, az a szereplők közötti kémia. És nem csak a főszereplőpárosra gondolok: a baráti kapcsolatok is meglepően szerethetőek, és tényleg van közöttük egy olyan dinamika, amitől az egész történet élőbbnek érződik. A film humora is többnyire betalált, és összességében egyszerűen jó volt velük lenni ebben a világban. Ahol viszont egy kicsit elvesztett, az a finálé. Megint eljutottunk oda, hogy a dramaturgia egyik legfontosabb mozgatórugója az, hogy valaki nem mond el valamit a másiknak. És ilyenkor mindig ugyanaz jut eszembe: miért nem lehet egyszer egy romantikus filmben az, hogy a főszereplők egyszerűen őszinték egymással? Ráadásul itt különösen frusztráló volt, mert az adott helyzetben nem is igazán a főszereplő hibája volt az egész, mégis erre épült a konfliktus és a lezárás előtti dráma. Emiatt a vége nekem egy kicsit elvitte azt a lendületet, amit addig szépen felépített. Mindezek ellenére a The Love Hypothesis összességében egy szórakoztató, szerethető film. Nem fogom azt mondani, hogy megváltoztatta az életemet, de végig mosolyogtam rajta, szerettem a karaktereket, működött a kémia, és pont annyira volt vicces és kedves, amennyire kellett. #amásikmami