Miszumi Kendzsi (Kenji Misumi 1921–75) meglehetősen jól ismert japán rendező, ám zárkózott természete miatt önéletrajzot nem írt, a halála pedig megakadályozta, hogy mások tegyék meg helyette. A Lone Wolf and Cub sorozat hozta meg igazán a közismertségét, pedig már azon filmek előtt szintén aktív rendezőnek számított, az életművének nagy része hosszú ideig az archívumok foglya volt, de lassanként csak megjelentek felújított formában.
Nem vált közismertté a filmkészítésről vallott felfogása.... Több
Miszumi Kendzsi (Kenji Misumi 1921–75) meglehetősen jól ismert japán rendező, ám zárkózott természete miatt önéletrajzot nem írt, a halála pedig megakadályozta, hogy mások tegyék meg helyette. A Lone Wolf and Cub sorozat hozta meg igazán a közismertségét, pedig már azon filmek előtt szintén aktív rendezőnek számított, az életművének nagy része hosszú ideig az archívumok foglya volt, de lassanként csak megjelentek felújított formában.
Nem vált közismertté a filmkészítésről vallott felfogása. Ebben azért ő maga is hibásnak mondható. Sokan nehéz természetűnek, sőt embergyűlölőnek tartották, mert zárkózott személyisége miatt a magánéletébe alig néhányan léphettek be. Ám azok, akiknek sikerült áttörni a képletes falat, a halála után úgy jellemezték, hogy csak saját sérülékenységét leplezte az elzárkózással. Miszumi gyermekként nők vezette családban élt, ami magyarázza, hogy a filmjeiben a férfi rendezők sorától eltérően az asszonyokról megértőbb képet mutat. Kisfiúként sokat járt moziba, rajongott a kalandfilmekért, ottani nevükön a csambarákért. Egyetemi tanulmányai után 1941-ben leszerződtette a Nikkatsu filmvállalat. Megjárta a háború poklát, orosz fogságban is volt. Az 1950-es években került a Daiei Stúdió alkalmazottainak sorába, ahol Tanaka Tokuzo, Kazuo Ikehiro és ő rendkívül erős rendezői triót alkottak. Első önálló filmje témájául egy Tange Sazen-történetet kapott 1954-ben. Bár ő maga az elvontabb stílus felé vonzódott, a Daiei többnyire a jidaigeki filmeket bízta rá, amit magyarul leginkább a „történelmi kalandfilmek” megnevezéssel adhatunk vissza. Ebből az időszakból legsikeresebbnek talán Satan's Sword trilógia (1960) első 2 darabját nevezhetnénk, amelyek színpompás kalandfilmek filozófiai tartalommal vegyítve. Viszont a befejező részt rejtélyes okból mégis más rendező kapta meg. Eközben az amerikai blockbusterek hatására – pl. Tízparancsolat, Ben Hur – a japán stúdiók is hasonló nagyszabású látványra épülő filmekkel szerették volna visszacsalogatni a fogyatkozó nézőket a vetítőtermekbe. A Daiei jókora summát szánt a Buddha életéről szóló vállalkozásba, a kivitelezésére pedig versenyeztette a rendezőit. Végül Kendzsi mester nyert, elsősorban a látványvilágról felvázolt ötleteivel. A forgatókönyv sem a sémákat követte, a nagy vallásalapító alakja például a film több mint felében nincs képen, csak a szemén át látja a néző a vele történteket. Miután ilyen tapasztalata nem volt egy ekkora project levezénylésében, Miszumi sajnos több mindenben hibázott. Eltűrte a némafilmes színészi túljátszásokat és a rengeteg önismétlést a szövegekben, ami a történet vége felé unalomba fullasztja a nagyszerű képek által közvetített pátoszt. Ennek ellenére a Buddha (1961) szépen teljesített a mozikban, bár a remélt jókora anyagi hasznot azért nem érte el. Ezt követte az élete egyik legjobb alkotásának mondható első Zatoicsi-film, amit Sintaro Kacuval együtt dolgozva sikerrel raktak össze, és az útjára indítottak egy legendás sorozatot. Miszumi párszor visszatért a sagába, és számos egyedi szemléletű filmet tett le az asztalra. Nála Zatoicsi sosem makulátlan hős, hanem inkább hibázó ember, akit azért zárunk a szívünkbe, mert az ellenfelein túl önmaga gyarlóságát is képes legyőzni.
A sikerek hatására megerősödött a helyzete a stúdión belül – addig leginkább a „képzett mesterember” némileg kétes titulusa járt neki –, így olyan filmötletre kapott engedélyt, ami nem volt jellemző a Daiei irányvonalára. A Destiny's Son avagy Kiru (1962) megadta neki azt az alkotói szabadságot, amire mindig vágyott. Végre nem tömegízlést kellett kiszolgálnia, hanem egy kiváló operatőr (Sozo Honda) és az elképzeléseihez mindenben igazodó Naito Akira díszleteivel megvalósíthatta a szellemi mesterének tartott Teinoszuke Kunigasza rendező nézeteit, akinek a felfogása szerint nem szavakkal, hanem képeken át kell eljuttatni a nézőhöz a film üzenetét. (A mentorát mifelénk legvalószínűbben a Gate of Hell – A pokol kapuja (1953) című alkotása révén ismerik.) A kalandfilmes elemekkel bővel megrakott Kiru elszórakoztatja azt a nézőt, aki csupán a felszínt látja meg, míg a képek és díszletek összetettsége az értő szemű közönségnek meséli el egy hatalmas traumát hordozó, lebomló elme megrázó történetét. Jellemzőnek mondható, hogy a stúdióvezetés nem látta meg a film értékeit, besorolták a tisztes hasznot produkáló termékeik sorába. Akkor hökkentek meg, amikor pár évvel később új, fiatal rendezőket akartak szerződtetni, és a felvételi elbeszélgetéseken egyre-másra hivatkoztak az új nemzedék tagjai a Destiny's Sonra mint inspiráló műre. Viszont maga szerző a „lassan dolgozó rendező” címkét kapta a Daiei Stúdión belül, és visszaszorult a ranglétrán. A gyors haszon reménye a művészi értékek elé került. Ez a szemlélet és a pénzt hajszoló hibás döntések később sokban hozzájárultak a stúdió csődjéhez.
Bár Miszumi számára egy televíziós rendezése – The Century of the Emperor (1971) – hivatalos elismerést hozott, a kedvére való munkákhoz nem az anyastúdió juttatta.
A Toho bízta rá a „Lone Wolf and Cub” kezdő epizódját. Elsőrangú volt az alapanyag. Kazuo Koike megújította a népszerű manga könyveket a rajzstílusával. Miszumi képformálói látásmódjához tökéletesen illettek a törekvései. Tomiszaburo Vakajama harcművészeti képességei pedig olyan akciójelenetek leforgatására adtak módot, amelyek etalon jellegén mit sem gyengítettek az eltelt évtizedek. Az akkor nem jellemző, videóklip érzetet adó vágástechnika, és a kiváló operatőri munka szintén sokat tett a siker érdekében. 1972–74 között öt történetet forgattak le a képregény saga alapján, abból három Miszumi Kendzsi nevével fémjelzett. A siker hatalmas volt, a filmek fogadtatása pedig viharos, szerte a világban. A cenzúra mindenfelé lecsapott a sorozatra, alaposan megcsonkították a rázós jeleneteket, vagy feketelistára tették a teljes művet. A közönség viszont imádta. A dolog ezen része mit sem változott, máig népszerűek az időközben képileg alaposan feljavított, vágatlan kópiák. Miszumi mai hírneve ezekből a filmekből fakad. Pedig ő korántsem volt az erőszak hirdetője, sőt, pont ellenkezőleg. Így akik a Magányos farkas és kölyke nyomán keresik a további alkotásait, hasonló „gore eposzokban” reménykedve, bizony csalódnak. Kuroszava egyik munkatársa így magyarázta a kettősséget: „Ifjúként a Toei kardos filmjei után az ember úgy hagyta ott a mozit, hogy felragadott egy fadarabot, és »harcolt« a barátaival. De Miszumi ilyen témájú filmjeit látva nem lehetett érintetlennek maradni a bennük rejlő szomorúságtól és melankóliától.” Valóban, a véres összecsapások győzelmei még a legyőzhetetlen Ogami Ittónak sem hoznak megkönnyebbülést és elégtételt, csak újabb veszteségérzetet. A rendező csupán alkalmazta, de soha sem dicsőítette az erőszakot. Ez tökéletesen érthető egy a második világháborút megjárt embernél.
Az élete vége felé kevesebb munkához jutott. Nagy álmát, hogy olyan filmet vezényelhessen le, amit ő maga írt, azért a Shochiku megadta neki. Az 1974-ben forgatott The Last Samurai kiváló, de meglehetősen összetett mű a Tokugava-sógunátus végnapjairól, amely nem akarja kronológiai sorrendben felvonultatni az eseményeket. Helyette Japán különböző tartományaiból érkező, ugyancsak eltérő elveket valló szamurájok életén át mutatja be egy forrongó kor sokszínűségét. Ők jelképezik a múlt korszakot, és a sorsukon át tűnik ki, hogy miként tolja őket félre a szinte észrevehetetlen, de a társadalom többségét adó köznép. Miszumi mint író „kegyetlen”. Legyen bármilyen kiváló jellem az illető, vagy képzett harcos, ha nem ismeri fel, hogy a haladás útjában áll, nem érheti meg az újkort. A film a bemutatása idején anyagi és kritikai bukás lett. Betudható annak, hogy megcsonkítva adták ki. A Shochiku egy kemény, akciódús, pergő ritmusú alkotást akart küldeni a vetítőtermekbe, amit a rendező egyébként egyes részletekkel kiszolgált. A kiváló színész-harcművészek összecsapásai lenyűgöző, életszagú pillanatokkal ajándékozzák meg az ilyen csemegét kedvelőket. Viszont a kivágott anyagok miatt széteső lett a történet. Ma már elérhető a teljes, vágatlan változat, amelyet ha egymás után nézünk meg a Tom Cruise főszereplésével forgatott, azonos című filmmel, ugyanarról a korszakról kapunk érdekes művészi látásmódot.
Miszumi Kendzsi idős korában májrákkal küzdött. 1974-ben állt le a szíve. Utolsó teljes rendezése a Zatoicsi tv-sorozat első évadának The Kannon Statue That Was Tied című epizódja volt. A kalandfilmek rajongóinak a szemében a művei máig etalonnak számítanak, de akiket nem csupán a jidaigeki műfajban alkotott filmjei érdekelnek, egy igazán érzékeny, rendkívüli vizualitással megáldott művész minőségi munkáit fedezhetik fel, ha értő kézzel válogatnak az archívumokból egyre többször felbukkanó korai munkái között. Megéri, pedig az életműve máig sem került a megérdemelt helyére a japán filmes pantheonban.
VÁLOGATOTT FILMOGRÁFIA
Asa Tarô garasu (1956)
Freelance Samurai (1957)
The Ghost-Cat Cursed Wall (1958)
Yotsuya kaidan (1959)
Satan's Sword 1–2. (1960)
Buddha (1961)
The Tale of Zatoichi (1962)
Destiny's Son (1962)
Shinsengumi Chronicles (1963)
Nemuri Kyoshiro: Shobu (Sleepy Eyes of Death: Sword of Adventure) (1964)
Ken (1964)
Fight, Zatoichi, Fight (1964)
Sword Devil (Ken ki) (1965)
Zatoichi and the Chess Expert (1965)
Wrath of Daimajin (1966)
Nemuri Kyoshiro 8 – The Sword That Saved Edo (Burai-ken) (1966)
Zatoichi Challenged (1967)
Samaritan Zatoichi (1968)
The Magoichi Saga (1969)
Zatoichi Goes to the Fire Festival (1970)
Hanzo the Razor: Sword of Justice (1972)
Lone Wolf and Cub 1., 2., 3., 5., (1972–74)
Mute Samurai tv-sorozat, egyes epizódok (1973)
The Last Samurai (1974)
Zatoichi monogatari – tv-sorozat, S01E04: The Kannon Statue That Was Tied (1974)
(Cash)
