Pazar gárda, feledhető mozi

2019.01.15 22:22 Filmdoki Olvasottság: 133x

1

Néha mindnyájunkra rátör az érzés, hogy milyen jó lenne kicsit elvonulni a világ zajától egy kis szigetre, ahol kicsit egyedül vagy maximum szeretteink körében lehessünk. Nincs semmi zűr, maximum a szomszédok zavarhatják meg idilli napjainkat. Andrew Sterling hasonló helyzetben van. Épphogy megérkezik frissen vett házába, hogy kicsit otthonosabbá tegye azt felesége érkezése előtt, egy minden lében kanál házaspár azt hiszi róla, hogy betörő, úgyhogy azonnal hívják a rendőrséget. A megérkező fakabátok gyorsan akcióba lendülnek, olyannyira, hogy kis híján kilyuggatják Andrew bőrét. Hamarosan kiderül a félreértés, azonban a rendőrfőnök nem akarja hírnevét bepiszkolni a közelgő kapitányi választások előtt, így kieszel egy tervet. Alkut köt Amossal, a piti bűnözővel, hogy tegyen úgy, mintha ő lőtt volna rá Andrew-ra. És innen indul a két címszereplő közös kalandja.

A film elsősorban vígjátéknak van aposztrofálva, azonban igyekszik egy elég komoly témát is boncolgatni, mégpedig a rasszizmust. Ez mindenképpen dicsérendő, viszont sajnos kissé hátrányává is válik a sztorinak, mivel E. Max Frye rendező, valahogy nem tudta belőni a megfelelő arányt a komoly és a humorosabb hangvétel között, így a mélyebb jelenetek sokszor elsikkadnak. Emellett a rövidebb játékidő sem kedvez túlzottan a téma kibontásának, főleg úgy, hogy az expozíció véleményem szerint eléggé el lett nyújtva. Legalább húsz perc telik el mire eljutunk oda, hogy Amos-t beküldjék Andrewhoz, a másfél órás játékidő mellett pedig ez nem túl nagy előny, főleg, hogy az imént említett dolog issza meg ennek a levét. Sajna a rasszizmus körbejárása is elég didaktikusra sikeredett, így elmaradhatatlan a kötelező példázatos történet fekete főhősünk tolmácsolásában.

Ellenben egész jó fricskát kap a nagy amerikai díszpolgárság a Gillman házaspár személyében. Ahogy játsszák a szentet, a mintapolgárt, közben otthon füveznek és szadomazó cuccokat tartanak, az kész. Tényleg rengeteget lehet rajtuk röhögni, bár a színészi játék is sokat hozzátesz a karakterükhöz, mondjuk ez mindegyik szereplőre igaz.

Itt van nekünk ugyebár Samuel L. Jackson, valamint Nicolas Cage, akik ebben az évtizedben rengeteg kiváló filmmel örvendeztettek meg minket. Jackson kifejezetten jól hozza az elvei mellett sziklaszilárdan kiálló, tanult fekete férfit, míg Cage a kicsit lökött, de szerethető bűnözőt. A két karakter egyébként kellően érdekes, bár a játékidő megint csak közbeszól így túlzottan nem kapnak nagy mélységet, pedig két ilyen kaliberű színésszel jóval többet ki lehetett volna hozni belőlük. Azért a köztük levő poénok között akad néhány igazán jópofa, így a kutyasimogatós vagy épp az órás jelenet, és a színészek is azon vannak, hogy minél szerethetőbbé tegyék a Amos-t és Andrew-t. De kisebb szerepekben is feltűnnek ismerős arcok így, Margaret Colin, Michael Lerner vagy Brad Douriff, aki a filmtörténelem egyik legtöketlenebb rendőrét viszi vászonra ebben a filmben. Ő egyébként a Gyűrűk ura szériából lehet ismerős, mint Grima, de a horror rajongóknak talán többet mond, hogy ő szólaltatta meg Chucky-t, a gyilkos babát.

Akad még nem egy remek mellékfigura, viszont sokszor azt érzi a néző, hogy nem kezdenek velük semmit, ellenben a piszok idegesítő rendőrfőnökkel meg rengeteget foglalkoznak. Néha az volt az érzésem, hogy miatta toporog egyhelyben a cselekmény. Mondjuk e téren az előzetes igen csalóka volt, és beleestem abba a csapdába, hogy azt hittem majd viszonylag pörgősebb darabbal lesz dolgom. Persze nem egy Die Hard 3 szintű őrült zúzásra számítottam, inkább egyfajta Éjszakai rohanás-szerű filmre, mely tele volt humoros és pergő jelenetekkel, mégis remekül kibontotta a karaktereket. Bár hozzá kell tennem, hogy annak a filmnek a játékideje 2 óra, így ott volt idő a karakterek elmélyítésére. Viszont úgy hiszem itt is megoldható lett volna, hogy kicsit több őrültségbe keveredjenek hőseink úgy, hogy az ne menjen a figurák és a mondanivaló kárára.

Mondhatnám, hogy az Amos & Andrew kissé méltatlanul merült a feledés homályába, de hazudnék, mert ez tipikusan az a film, amit az ember megnéz és két nap múlva jó eséllyel elfelejti. Tény, hogy vannak erősebb momentumai és a színészi játék sem rossz, de összességében ezen a műfajon belül azért vannak jóval izmosabb darabok is ebből az évtizedből. Egyszeri kikapcsolódásnak épp megteszi, ha pedig szereted a két főszereplőt illetve a '90-es éveket, akkor tegyél vele egy próbát. De legalábbis a film végi dalt mindenképp hallgassátok meg, mert az valami hihetetlen csúcs és remekül összefoglalja a sztorit.