A csempész - „Csak azt akarom mondani, hogy szeressetek!”

2019.01.20 16:31 Paulo-Varga Olvasottság: <100x

0

Clint Eastwood idestova tíz éve, a Gran Torino után kijelentette, a továbbiakban csak rendezőként fog dolgozni, visszavonul a színészettől. Ezt az ígéretét ugyan már a 2012-es Az utolsó csavarral megszegte, ám a Gran Torino óta A csempészben vállalta először újra magára a rendezés és a szereplés küzdelmes feladatait is. Színészkedni ugyan továbbra sem felejtett el az amerikai filmművészet matuzsáleme, az irányítás azonban ezúttal ki-kicsúszott a kezei közül.

Nem nehéz párhuzamot vonni az igaz történeten alapuló A csempész főhőse, Earl Stone és Eastwood pályafutása, magánélete között: a címszereplő egy exhibicionista, családját elhanyagoló veterán, aki inkább elmegy egy virágkiállításra, hogy díjat vegyen át, semhogy a saját lánya esküvőjén részt vegyen. Earl mindent megtesz azért, hogy népszerű legyen, és hogy minél többen rajongjanak érte, így keveredik a mexikói bűnszervezet kötelékébe, hogy drogot csempésszen nekik, cserébe azt a szociális kapcsolatot, pontosabban annak látszatát kapja, amire igazán vágyik. A csempész így végig a család fontossága és a „karrier” közötti dilemmán rugózik, mely, ismerve Eastwood viharos magánéletét (házasságokon kívül született gyerekek, válások) és munkamániáját, könnyen vonatkoztatható a szerzőre is. Ez a film azonban nem egy depresszív dráma, de nem is egy feszült thriller, ahogy az előzetes sugallja, viszont e műfajok elemei azért felbukkannak benne itt-ott. Emellett az alkotók mintha iróniával közelítettek volna az idős drogcsempész történetéhez, és vígjátéki panelekkel igyekeztek volna még inkább fogyaszthatóvá tenni az alapjaiban kissé melankolikus, magányról és idősödésről is értekezni kívánó tanmesét. Ebből aztán egy nagy műfajmix kerekedik, ami még nem is lenne gond, azonban ez a keverék jelen esetben nem egy koherens alkotást eredményez. A vígjáték dramaturgiai elemeivel kijátszott néhány poén nincs túl jól időzítve, és bár Stone drámája átélhető lenne, a kissé ironikus, könnyedebb megközelítés miatt ez a vonal is el van kenve, a feszültség pedig valahol a kettő között elillan.

A cselekmény gerincét az Earl által teljesített fuvarok adják, így adta volna magát a klasszikus írói és rendezői fogás, hogy e külön inzerteken feltüntetett „pályák” minden esetben hozzátesznek valamit a karakterhez, mélyítik a kartell történetszálát, netán ezek közben jön rá látványosan a figura, mi is az élet igazi értelme. Ezek közül talán az utolsó teljesül valamennyire, ám 2-3 ilyen „fuvar” így is simán kihagyható lett volna a filmből, hiszen ezek jottányit sem görgetik tovább sem a történetet, és a főhős jellemfejlődésében sem jelentenek előrelépést. Ugyanez a helyzet az itt-ott közbeékelt epizódokkal: Earl egy fuvar közben félreáll, hogy segítsen egy fekete családnak gumit cserélni az országút szélén és nemes egyszerűséggel leniggerezi őket egy rövid párbeszédet követően. Pont. Ennek a néhány perces jelenetnek sem előzménye, sem utóhatása nincs, egyszerűen tessék-lássék módon be van dobva, hogy 1. megmutassa, hogy Earl mennyire segítőkész annak érdekében, hogy szeressék őt és 2. mennyire rasszista, pontosabban mennyire egy régi világ gyermeke ő. Nem számít, hogy film e pontjáig mindezt már tudhatjuk róla, így aztán semmiféle újdonsággal nem szolgál ez a kis intermezzo sem. Az időként széteső cselekményt megmenthette volna, ha Earl karakterére nem próbálják meg ráerőltetni a morális pálfordulást. Az exhibicionista, enyhén ellenszenves bácsi megmaradhatott volna hibátlan antihősnek, egy öregecske Lebowski-nak, aki céltalanul tengődik és sem hetven-, sem pedig nyolcvanéves korában nem ébred rá arra, amit a film már-már kínosan tol a néző arcába: „a család a legfontosabb.” De ha ez az alkotói bátorság nem is lett volna meg, legalább valamilyen jól leírható ívet kanyarinthattak volna a főhős változásának. Így azonban elég nehéz elhinni, hogy Earl, aki hetvenévesen egy díj miatt még kihagyja a lánya esküvőjét, tízen akárhány évvel később a mexikói drogkartell el-elharapódzó kegyetlensége, a prostikkal eltöltött éjszaka (merthogy ilyen epizód is van a filmben), vagy a rokonszenves fekete családdal való találkozás mintegy „utóhatásaként” hirtelen rájön, mi a legfontosabb az életében…

Minden következetlenség és inkoherencia ellenére azért van, ami valamennyire megmenti ezt a szűk két órás művet. Egyfelől Clint Eastwood, aki ugyan rendezőként jócskán követ el arány-és ütemtévesztéseket, színészként fantasztikusan helytáll. Már önmagában az is elismerésre méltó, hogy 89 évesen bevállalt egy ilyen nehéz szerepet, jelenléte mindvégig természetes, még akkor is, amikor félmeztelenül, két lengén öltözött színésznő társaságában kell játszania. Látszik, hogy színészként kiválóan ráérzett Earl karakterére, szépen juttatja el a figurát a törtető, sikerre éhes örökifjúból a megtört, megtisztult és jó útra tért nagypapáig. A feleséget, Mary-t alakító Dianne Wiesttel közös filmvégi jelenetük pedig tényleg katartikus, ami a megdöbbentően sablonos párbeszédek ismeretében elképesztően nagy eredmény. Eastwood tehát színészkedni nem felejtett el, és a képkompozíciókat, kameramozgásokat illetően rendezni sem: az Éles tárgyakat vagy a Vadont is fényképező Yves Bélanger operatőr gyönyörű beállításokat varázsol a veterán rendező irányítása alatt.

A csempész lehetett volna egy feszes és izgalmas szatíra a drogkartellbe beépülő bácsiról, amennyiben az alkotók lemondtak volna legalább arról, hogy ezerszer hallott lózungokkal valamiféle többletjelentést adjanak a történetnek. Emellett ha bármelyik műfaj, azaz a thriller, a dráma vagy a fekete humorú vígjáték nagyobb teret kapott volna a másik kettő kárára, kevesebb eséllyel esett volna szét az epizodikusan szerkesztett történet. Sőt, talán már az is segített volna, ha a vágóasztalon a mostani kétórás változatból másfél órásat faragnak. Így azonban ez a film egy hamiskás hattyúdal, amely sajnos a közelébe sem ér az Eastwood-életmű korábbi darabjainak. Remélhetőleg ezt a filmtörténeti ikont nem utoljára láttuk a vásznon.