Szeretném átélni

2019.04.05 03:31 Attila G. Olvasottság: 534x

1

Szeretném ezúttal egy érdekességgel kezdeni. Ha jól gondolom, van valamiféle kapcsolódási pont a MAFAB és a Mozinet magazin között. Szerintem mindenképp érdemes megemlíteni, hogy 15 évvel ezelőtt, 2004 márciusában, a Mozinet magazin legeslegelső számának címlapján az Elveszett jelentés című film egyik képkockája, vagy kisebb plakát-szerűsége, illetve konkrétan Bill Murray volt látható. Mivel ez volt a legelső lapszám, s el voltam foglalva – főleg tanulmányokkal –, nem tudhattam a magazin létezésekről. Csak egy-két hónappal később terelődött a figyelmem az aktuális havi számának címlapjára. Azonban a legelső számból is sikerült nem sokkal később egy példányt vásárolni – leginkább pont eme film, és a címlap miatt keresgéltem -, amely szerintem még mindig megvan valahol a lakásban, így, 15 év elteltével is. A film premier előtti vetítését kifejezetten vártam. Több okból is.

Bill Murray az abszolút kedvenc férfi színészem már az 1984-es Szellemírtók óta. Nehéz Róla kifejezőn megnyilvánulni, nehéz jellemezni. Sokszor, mintha amolyan életuntságot sugározna a személyisége, a mentalitása. Mégis, szerintem részben pontosan ez adja a vonzerejét. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy pont annyira veszi komolyan az életet, amennyire azt kell; nem veszi komolyabban. Valahogy olyan kellemesen szarkasztikus az „életszemlélete”, a humora; vagy legalábbis talán hasonlóképp lehetne jellemezni. Talán példaképnek is nevezném, legalábbis szívesen lennék hozzá hasonló lelkületű, de ez nehéz. Talán fel is tudnék nézni rá… a szó szoros értelmében. Nagyjából ugyanazt a magaslati levegőt szívjuk. Az más kérdés, hogy cirka 10 centivel magasabb vagyok nála.

Bőven akadnak hiányosságaim a filmográfiáját illetően, de igyekszem annyi filmjét megnézni, amennyit csak lehet. Akadnak olyan filmjei, szerepei, melyeket némiképp furcsa szemmel néztem. Mégis alapvetően „megbízható” színésznek tartom; csekély annak a valószínűsége, hogy csalódom akár benne, akár a filmjében. Tudom, hogy ezeket a sorokat talán inkább a színész oldalára kellett volna írni. Mégis talán illenek ezek a sorok ide is, hisz talán ebben a filmjében volt Bill Murray leginkább a középpontban. Igazából, amikor értesültem, tájékozódtam a filmről, s valószínűleg amikor láttam a film előzetesét, már akkor magával ragadott az atmoszférája. Nem volt kérdéses, hogy ezt a filmet látnom kell. Persze az is kedvezően alakult, hogy, ha jól emlékszem, sikerült jegyeket nyernem a film premier előtti vetítésére, ráadásul egy olyan moziba, amit akkor még különleges atmoszférájúnak tartottam, legalábbis nekem a Mom Park mozija rémlik. Az tesz igazán boldoggá, hogy azt hozta a film, amit vártam.

Sok különféle véleményt olvastam, hallottam a filmről. Ezek egy része pozitív, másik része negatív. Sokak számára felejthető alkotás, sokak ingerküszöbét egyszerűen nem éri el, s talán lecsúsznak a fotelről, ha megnézik. Olyan véleményt is olvastam, hogy egyszerűen nem szól semmiről. Őket is meg lehet érteni. Szerintem ez attól is függ, hogy a lelkét, a lelkesedését, a lelkivilágát mi mozgatja meg igazán, mi képes rá hatni, mire van épp szüksége. Én személy szerint ezt a filmet egy harmonikus világú, lélekemelő, szívmelengető alkotásnak tartom. Nekem legalábbis kifejezetten szükségem volt rá. Nem ásítoztam egy másodpercig sem. Valósággal odaszögezett a moziülésbe.

Tele volt helyzetkomikumokkal, vicces szituációkkal; különböző okokból szórakoztató és nevettető kisebb és nagyobb karakterekkel. A kisebb karakterek közt is akadt kedvencem, bár a fotós és a rádiós közül nehezen tudnék választani, talán a portréfotós nyerne. (Egyszer én is jártam portréfotósnál, önéletrajzba kerülő jó minőségű fotók készíttetése céljából, természetesen eszembe jutott ez az ominózus filmjelenet, emlegettem is a fotósnak, bár nem volt számára ismerős. Sajnos nem tudtam olyan jól kezelni a helyzetet, mint Bob Harris – Bill Murray karaktere – a fotós minden igyekezete ellenére sem. Igaz, kialvatlanul érkeztem arra a fotózásra. Bár Bob Harrist épp ugyanez a kialvatlanság jellemezte, hisz Ő egy távoli országba érkezett néhány napra, és mégis képes volt szinte minden alkalommal sziporkázni, ahogy a fotózáson is.

Jajj, és az az első filmkocka… A film első képkockája… Amikor Scarlett Johansson félmeztelenül feküdt az ágyon, nekünk hátat fordítva. Testének alsó fele látszott, talán rózsaszín fehérneműt viselt. Hirtelen szerintem nem tudnék olyan filmet mondani, amit illetően ennyire intenzíven beugrik az első képkocka. – Na jó, talán egyet mégis. Clive Owen kőkemény répát rágcsáló képe a Golyózáporban. Szenzációs. Megjegyzem, abba a répába még Tapsi Hapsi foga is beletörne valószínűleg. – Szerintem sokat sejtető képkocka volt. Valahogy azt éreztette, hogy sokszor fordul még vigyorra az arcom a film nézése közben. S tényleg így lett. Szerintem igazából végigvigyorogtam az egészet a hüledezéstől – egyik döbbenetből a másikba esve –, de ez pozitív hüledezés volt.

Egyébként sokáig úgy rémlett, hogy Scarlett Johanssonnak ez volt az első filmje, amit láttam. Egészen pontosan a második. A Mérges pókok volt az első, most, hogy így utánanéztem. S az a furcsa, hogy kis túlzással abból a filmből nem emlékszem rá. S részben ennek kapcsán felemásak az érzéseim vele kapcsolatban. Ő egy bájos hölgy, általában igyekszik kisugárzón alakítani a szerepeit; ráadásul akár együtt is ünnepelhetnénk a születésnapunkat, hisz ilyen tekintetben csekély az eltérés. S mégis, olykor kérdés, hogy ez a kisugárzó alakítás éppen mire elég. Ez a mélyről áradó sejtelmes tekintet… Mintha javarészt azzal próbálna érvényesülni. Néhány alakítása láttán valamiféle hiányérzet van bennem. Nehéz megfogalmazni.

Charlotte szerepében többnyire pozitív benyomást tett rám. Szerintem igazából közte és Bob Harris között létrejött a kémia. Scarlett Johansson és Bill Murray karaktere szerintem passzolt egymáshoz. Mindkettejük személyiségében érzek némi életuntságot, unottságot; csak míg ez Bill Murray esetében általában szarkasztikusan jelenik meg, Scarlett Johansson esetében távolbameredőn. S hopp, mégis, szerintem Bill Murraynek sikerült kihoznia Scarlett Johanssonból a legjobbat, a legjobb oldalát, ez esetben korántsem volt annyira távolbameredő ez a tekintet. Legfeljebb amikor a már-már hipergyorsaságú vonatról szemlélte a régió varázslatos látványvilágát, de hasonló esetben az én tekintetem is valószínűleg távolbameredő lenne.

S igen, talán az Elveszett jelentés tekinthető egyfajta imázsfilmnek is. Mert esetleg, ha kevés ember figyelmét keltette fel az ország; mert teszem azt, viszonylag kevés Japánban játszódó film jutott el hozzánk, legalábbis eme filmet megelőzően… Ebből a gondolatmenetből nehéz jól kijönni. Nekem legalábbis a filmet megelőzően talán túl sok fogalmam nem volt az országot illetően, de a film némiképp felkeltette iránta az érdeklődésem. Az már más kérdés, hogy valaha eljutok-e oda. Például lesz-e energiám egy ekkora távolságú utazáshoz; Európán kívül még csak egyszer jártam, akkor is csak néhány órára, Isztambul Boszporuszon túli oldalán… Megfelelő társasággal biztosan szíves örömest elutaznék oda. Egyedül – Bill Murrayhoz hasonlóan –valószínűleg elveszettnek érezném magam. Bár én idehaza is el vagyok veszve némiképp. Ezt most nehéz lenne kifejteni, de nem is ide tartozik. Viszont Bill Murraynek volt egy fantasztikus partnere Scarlett Johansson személyében ebben a különös világban, különös szemléletmódú, különös nyelvezetű, különös szokásokkal rendelkező emberek tömkelege között, különös helyszíneken. Tudtak osztozni ezen a nyomasztó érzésen, ami így már sokkal kevésbé bizonyult nyomasztónak. Szerintem egyébként lehet boncolgatni, milyen jellegű kapcsolat volt kettejük között. Vajon afféle apa-lánya kapcsolat, esetleg szerelem? Szerintem valahol a kettő között. De kapcsolatuk szerintem mindenképp tekinthető romantikusnak. Egymás számára nélkülözhetetlenek voltak; s talán most nem ez a legjobb kifejezés, de forrt köztük a levegő.

Ki kell emelnem Anna Farist. A filmben csekélyke volt a szerepe, s a karakter már-már irritáló, mégis belopta magát a szívembe. Olyan kis szeleburdi. Egyébként 2004-ben, bár szép számmal láttam az éppen érintett, különböző kategóriákban jelölt filmeket, szerintem mégis leginkább az Elveszett jelentés kapcsán vártam az aktuális Oscar-díj átadást. A Gyűrűk ura-trilógia engem egyszerűen nem hozott lázba, a moziban szenvedtem az első rész megtekintése alatt, azóta sem láttam a film egyetlen folytatását sem; bár az előzmény trilógia némiképp felkeltette az érdeklődésem. Azt a 4 kategóriát kifejezetten vártam, amelyben az Elveszett jelentés érintett volt. Lehet, hogy elfogult vagyok, de mind a 4 kategóriában örültem volna a film győzelmének. A Gyűrűk ura – A király visszatér tarolt. – A legjobb férfi főszereplő kategóriában is elhappolták Bill Murray elöl a szobrocskát. Ami azért különös számomra, mert a Titokzatos folyót nem sokkal az Elveszett jelentés előtt láttam, mégis Sean Penn alakítására szinte egyáltalán nem emlékszem, míg Bill Murrayére igen. – Aztán elérkezett az a kategória, amelyben a király visszatérését nem jelölhették. A legjobb eredeti forgatókönyv.

A Barbárok a kapuk előtt azóta is kimaradt; a Gyönyörű mocsokságok megtekintését illetően bizonytalan vagyok; a Némó nyomában című alkotást abban az esztendőben láttam; az Amerikában című filmet pár évvel később. Egyébként mind az Elveszett jelentést, mind az Amerikábant volt szerencsém videókazettán megvenni. Utóbbit látatlanban vettem meg, mert egyszerűen tudtam, hogy csakis egy kiváló alkotás lehet, és tényleg az volt; a maga módján az Elveszett jelentéshez hasonlóan varázslatos. S én szerintem mindenképp az Amerikában forgatókönyvének alkotói voltak Sofia Coppola legnagyobb riválisai. Viszont egyszerűen nem szurkolhattam másnak, csakis Sofia Coppolának. S megtörtént a csoda. Bár az elmúlt 2-3 évtized folyamán is akadtak olyan Oscar-szobrocskák, melyeket sorsát szinte hasonlóképp kitörő örömmel fogadtam. Szerintem egyetlen olyan igazán emlékezetes momentum volt számomra, mint Sofia Coppola 2004-es sikere. Amikor idén a Zöld könyv – Útmutató az élethez című film megkapta az Oscar-díjat a legjobb film kategóriájában. – Egyébként az a különös, hogy mindkét filmnek látatlanban szurkoltam. Valamit megéreztem. Egyik filmben sem csalódtam. – S az is emlékezetes momentum volt, amikor Sofia Coppola megköszönte, hogy a Gyűrűk Ura-trilógia 3. darabját nem jelölték ebben a kategóriában.

Ahogy említettem, valaki úgy értékelte a filmet, hogy nem szól semmiről. Ezt illetően nehéz állást foglalni. Az a különös, hogy olykor azok a filmek esnek legjobban az ember lelkének – legalábbis nekem –, amelyek látszólag nem szólnak semmiről. Hasonlóképp viszonyultam idén a Madeline a mélyben című alkotáshoz is, amely egyébként felemás, mégis összességében pozitív érzéseket váltott ki bennem. Egyébként az Elveszett jelentés kapcsán is felemás érzések vannak bennem, csak másképp. Mindkét film elvarázsolt a maga nemében. Mindkét filmnek szerintem akár minden másodpercére emlékszem, s fel tudnám idézni elejétől végéig. Mégis, a Madeline a mélyben nézése folyamán volt bennem némi nyomasztó érzés… Míg az Elveszett jelentés kapcsán csak és kizárólag pozitív érzéseim voltak, legalábbis a film első megtekintésekor biztosan. Viszont a filmet szerintem társaságban érdemes megnézni, mert egyébként felerősíti bennem a rám általánosságban jellemző magányérzetet.

Az a különös, hogy sokáig nem tudtam értelmezni a film magyar címét, legalábbis valamiféle üzleti jelentésre gondoltam. Eleinte az eredeti címéből sem tudtam asszociálni. Aztán leesett. Szóval, amikor az ember azt hallgatja, hogy ezek az idegen emberek hosszasan ellamentálgatnak, s a tolmács fordítása egyetlen röpke mondat. – Bob Harrisnek talán az lehetett az egyik legkülönösebb benyomás, amikor meglátta saját filmjét a televízióban japán szinkronnal. – S amikor folyamatosan hüledezel, mert nem érted, hogy körülötted mi miért történik; ráadásul nem csak az éppen Téged körülvevő idegen emberek okoznak fejtörést, hanem saját családtagjaid, akár a távolból is. – Egyébként ezt át tudom érezni. – Mégis úgy érzem, hogy a film összes történését szívesen átélném, megtapasztalnám saját magam is, természetesen hasonló románc részeseként. (Egyébiránt van egy különös apropója, amiért ez a hozzászólás éppen most született meg. 2004-ben 156 film közül ez volt a 17. alkotás, amit moziban láttam, s mindenképp az egyik legnagyobb kedvenc, ha nem a legnagyobb. A mafabon eddig 16 filmet véleményeztem. S gondoltam, legyen ez a 17. filmkritikám.)