Az Enterprise mélyrepülése

2019.04.11 23:58 Filmdoki Olvasottság: 904x

0

Azoknál a moziszériáknál, melyek már hosszabb ideje futnak, előbb-utóbb becsúszik legalább egy gyengébb, vagy ne adj Isten, rosszabb rész. A Star Treknél ez 1989-ben, vagyis pontosan 30 éve következett be. William Shatner – látva Nimoy rendezésének sikerét – felbuzdult és úgy gondolta, ő mégis csak William Shatner, hát akkor neki miért ne menne? A végeredmény pedig tudjuk, mi lett. Hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek a Star Trek V. - A végső határ című "mesterművet".

Jó, azt azért el kell mondani, hogy nem lehet az egészet a jó öreg Kirk kapitányra fogni, több tényező is közrejátszott abban, hogy a film olyan lett, amilyen. De nézzük inkább előbb a pozitív dolgokat! A film legtökéletesebb pontja a zene. Jerry Goldsmith újra visszatért, kicsit áthangszerelte az 1979-es főtémát, és a játékidő hátralevő részében is csodálatos zenékkel halmoz el minket. Itt látszik meg, milyen egy igazi zseni: egy gyenge alkotáshoz is képes maradandó muzsikát alkotni. Az alapötletért minden elismerésem, ugyanis mind a kaland, mind a morális kérdések, melyeket boncolgat a film, teljességgel megfelelnek a klasszikus Star Treknek. Ha úgy vesszük, mentalitás terén ez áll legközelebb Roddenberry elképzeléseihez. Meg úgy összegészében nagyon bátor dolog volt, hogy beemelték a vallás és a hit kérdését, ugyanis a sorozat nem igazán foglalkozott eddig azzal, hogy a 23. század földijei hisznek-e még Istenben vagy sem. Tetszett, hogy a film nem akarja kritizálni azt, aki hisz, hanem Kirk szájába ad egy egyszerű, de tényleg érvényes gondolatot: Isten nem odakint a világűrben lakik, hanem a szívünkben. Nem az a fontos, hogy létezik-e, hanem sok embernek erőt adhat a nehéz időkben.

A történet itt sem igényelt igazi negatív figurát, ugyanis, aki jelen esetben elindítja a szálakat és erősen mozgatja az eseményeket, az egy renegát vulkáni, Sybok. Eredetileg Sir Sean Connery-t szerették volna felkérni a szerepre, de Laurence Luckinbill is tökéletesen helyt áll, kellően izgalmassá teszi a figurát. Nem mellesleg fontos, hogy vannak motivációi, céljai, bizonyos tettei pedig igen izgalmas konfliktusokhoz vezetnek Kirkkel szemben. A legnagyobb tragédiákkal, félelmeinkkel való szembesülés egy olyan kérdés, melyen szerintem mindenki elgondolkodott már. Milyen jó lenne, ha ezeket el tudnánk feledni, meg nem történtté tenni őket! Azonban rá kell jönnünk, hogy ezek bizony életünk részét képezik, formálnak minket, esetenként ezek tesznek erősebbé. És ezt Kirk is kimondja: Szükségem van a fájdalmamra. A nagy trió pedig megkapja az egyik legkellemesebb jelenetét, mely egyben igen szomorú is. A tábortűznél beszélgető és énekelgető Kirk-Spoc-McCoy melegséggel tölti el az ember szívét. Érezzük, hogy elválaszthatatlanok, semmiért sem adnák fel ezt a barátságot. Szívszorító hallani, amikor Kirk azt mondja, úgy érzi, egyedül fog meghalni. És lám, a színész hármasból már valóban csak William Shatner él.

Jó néhány pozitívumot felsoroltam, mindenezek ellenére a Star Trek V. tobzódik a hibákban is, számos gyengesége van. Itt kell viszont újra megemlítenem, hogy ez nem egyedül Shatner hibája, számos apróság kellett ahhoz, hogy a végtermék ilyen lett. Egyrészt a nézőnek szinte azonnal szemet szúrnak a félkész és gyenge minőségű vizuális effektek. A festett hátterek és makettek sokszor túlzón kiütnek, a méretarányokkal sincs mindig minden rendben. Ennek oka egyrészt a költségvetés megszorítása volt, másrészt az a szomorú dolog, hogy az ILM nem vállalta az effektek készítését, mivel számos más projekten dolgozott (például az Indana Jones és az utolsó kereszteslovagon). A büdzsé megszorítása is sok elképzelést húzott keresztbe. Shatner szeretett volna egy jelenetet, melyben nagyjából 20 kőszörnnyel kell szembenézniük, aztán a stúdió addig szabdalta a költségeket, hogy egy jelmezre futotta. Ez viszont annyira rossz lett, hogy a vágószoba asztalán végezte a jelenet, melyben feltűnt.

A forgatókönyv az izgalmas alapötlet ellenére egy merő káosz, sokszor maga sem tudja pontosan, mit akar, nem egyszer pedig totálisan debil helyzeteket és párbeszédeket vonultat fel. Az, hogy az Enterprise-A egy roncs, teljesen fölösleges eleme a filmnek, mert hiába adhatna alapot ahhoz, hogy nehezebbé tegye a küldetést, helyette csak "poénforrásként" szolgál. Önmagában mondjuk már az is vicc, hogy az új hajó csak úgy rossz. Arra nem vették a fáradtságot, hogy ésszerű indokot adjanak a meghibásodásokra, például egy korábbi összecsapás a klingonokkal. Az ember-romulán-klingon titkos tárgyalások megint csak lényegtelenek, később se lesz nagyobb érdemi részük az univerzumra nézve, mert nem hivatkoznak rá. Mondjuk ez az egész filmre igaz, nagyjából úgy kezelik, mintha az itteni események meg sem történtek volna.

Igyekeztek ismét humort csempészni a filmbe, azonban ez sokszor kellemetlen pillanatokat eredményez, mintsem jópofákat. Uhura tánca, Scotty szerencsétlenkedése a folyosón és jó néhány mondat a karakterek meggyalázásával is felér. Ehhez még hozzájön, hogy a forgatókönyv nem igazán tud mit kezdeni a legénységgel. A többségük csak elvan, érezhetően háttérbe vannak szorítva az előző két epizódhoz képest, ami elég szomorú. Igaz ez az újfent feltűnő klingonokra, akiknek egyetlen oka van, hogy itt vannak: a végén ők mentik meg Kirköt.

Shatner rendezése sincs a helyzet magaslatán. Nyilván a fenti tényezők nagyban hozzájárultak ehhez, de így is, az összhatás TV-filmes, a jeleneteknek sokszor nincs igazi dinamikájuk, de összegészében az egész mozi rendkívül szétszórt és egyenetlen. Lassan indul be, sokat szöszmötölnek, mire érdemben beindulna a cselekmény. A Star Trek V. jól példázza, hogy mennyi dolgon elcsúszhat egy potenciálisan erős alapanyag. Nagyon sajnálom, hogy Shatner végül sosem készíthette el az általa eredetileg megálmodott verziót, pedig többször is kérte a Paramountot. Legyen bármennyire is rossz film, megfelelő hozzáállással mindenképpen tud szórakoztatni. Azért az mégis sokat elárul a minőségről, hogy még egyszer utoljára összejött a nagy csapat, hogy végre egy méltó búcsút vegyenek.