Szeretne többet tudni?

2019.04.17 00:00 Filmdoki Olvasottság: 674x

5

A holland rendező, Paul Verhoeven a '80-as években az USA-ba ment szerencsét próbálni. Nagyon jó lépés volt ez részéről, ugyanis három méltán elismert sci-fi-t tett le az asztalra, melyek időtállóságukat annak köszönhetik, hogy mondanivalójukon nem fogott az idő vasfoga. Mindemellett Verhoeven sajátos humorral és már-már túlzó brutalitással csipkézte ki őket, így még egyedibb művekről beszélhetünk. Az ember-gép kérdéskört vizsgáló Robotzsaru (1987) és a csavaros történettel dolgozó Total Recall - Az emlékmás (1990) után 1997-ben elkészítette a Csillagközi inváziót, mely véleményem szerint a legjobb a három mozi közül. Bár ehhez hozzájárul az a tényező, hogy a 2000-es évek elején ezzel találkoztam először, amikor késő este leadta az egyik kereskedelmi csatorna. Gyerekként persze a pazar vizuális effektusok, a nagyfokú brutalitás és a botegyszerű, de jópofa karakterek ragadtak meg, no meg persze, hogy a jövőben játszódik. Az évek során aztán jó néhányszor megnéztem, és ahogy egyre idősebb lettem, úgy vettem észre a film mélyebb rétegeit is. A Csillagközi invázió ugyanis nem csak egy '90-es évekbeli buta blockbuster, hanem egy buta blockbuster köntösébe bújtatott elsőrangú szatíra, társadalomkritika. Sajnos nem minden nézőnek esett ez le, így rengetegen csak legyintettek a mozi láttán, de szerencsére sokan észrevették milyen játékot űz Verhoeven, így a filmnek kialakult a maga rajongói tábora.

A Csillagközi invázió Robert A. Heinlein azonos című regénye alapján készült, ámbár a címen, az alapkonfliktuson és néhány néven kívül nem igazán fedi egymást a két történet. Verhoeven maga egyébként nem is olvasta végig a regényt, mivel nem találta kellően izgalmasnak, emiatt vette csak át az imént felsorolt dolgokat. Adaptációja azonban így is kellően friss, és egyfajta reflektálásnak is tekinthető Heinlein regényére. Míg a háborús veterán a militarista társadalmat pozitív színben tünteti fel, részletesen elemzi annak működését, valamint a filozofálástól sem riad vissza, addig a holland rendezőúr az említett szatirikus hangvétellel szúr oda annak, milyen lehet az, ha a hadsereg irányítja a társadalmat. Túlzó, beteges, nacionalista film, mely nem csoda, hogy sokakat a náci propagandára emlékeztetett. Verhoeven döntése azonban tudatos, az egész mozi konkrétan beillene egy propagandafilmnek. Egy két órás agymosás, mely után bárki indulna bogarakat irtani, hogy állampolgár legyen. Nem mellesleg a film annyira jól működött, hogy a regényt ennek hatására olvastam el. Nem bántam meg.

Mint említettem, az első dolog, ami megfogott gyerekként, az főleg a látványvilág és az akcióorgia volt. A vizuális effektek több, mint 20 évvel a bemutató után is szemkápráztatóak. Itt ugye igen nagy előny, hogy a praktikus effektek és a CGI között megvan az egyensúly. Magát a látványtervezést is imádom. Sokszor műanyaghatásúak a dolgok, de az egész annyira jól reflektál az '50-es évek inváziós sci-fijeire, hogy nem lehet nem szeretni. Maga az alapkonfliktus is ezt idézi meg: harcoljunk egy rakás túlméretezett bogárral. Ez pedig remek alapot ad Verhoevennek, hogy újfent vérgőzös brutalitásba csapjon át, ami sokszor öncélúnak hat, de megvan ennek is a funkciója. Ezek alapján ugye nem is csoda, hogy a közönség és a kritikusok sem tudták hova tenni a filmet. A regényt nem akarja túlzottan követni, erőszakos, a karakterek nevetségesek, meg az egész egy drágább B-filmnek hat. Itt jön viszont képbe a szaftos társadalomkritika, mely miatt igazán érdemes megnézni a mozit.

A Verhoeven által bemutatott militarista társadalomban csakis az kaphat állampolgárságot, aki legalább 2 évet szolgál a hadseregbe. Ez rengeteg előnnyel jár, hisz az illető szavazati jogot kap, politikus lehet és a gyermekvállalási procedúrát is megkönnyíti. Verhoeven e világ szépségét az eltúlzott párbeszédekkel, a topmodell alkatú színészekkel és az őrületes híradóbejátszásokkal erősíti meg bennünk. Az egyik kedvenc momentumom, amikor a gyerekek tapossák agyon a csótányokat, anyuka pedig vígan tapsol. Tökéletes társadalomkritika néhány másodpercben. Mert itt jön képbe ez az egész militarista dolog. Ez mind szép és jó, hogy működik a társadalom, de a hadseregnek mi kell, hogy fennmaradjon? Háború. A háborúhoz pedig kellenek fegyverek, járművek, és temérdek ember. No meg persze ellenség. De mi van, ha nincs a Földön már senki, akivel harcolhatnánk? Nagy a galaxis, találtunk is egy bolygót, ahol van egy rakás ronda bogár. A bogarakat szinte mindenki utálja! Tökéletesek! Érdemes megfigyelni, hogy konkrét bizonyíték nincs arra, hogy az aszteroidát a bogarak küldték volna. Mi történt tehát? A hatalom manipulálta a népet, hogy az irányítás a kezében maradjon. A sokat kritizált gyalogság alkalmazása is egyfajta fricska. Mert persze, szét lehetne bombázni Klendathut, de akkor a háború egy nap alatt véget érne, annak pedig mi értelme lenne? Az olyan nyalánkságokba pedig bele sem megyek, hogy mi a fenét keres egy bázis a Klenathu-n, aminek most kezdték el az invázióját? Ki kezdte akkor az egész konfliktust? Ebből látszik, hogy a film lényegében a propaganda háborús mozik hagyományai alapján készült, melyek célja az agymosás.

Imádom egyébként, hogy az ellenségkép is mennyire zseniálisan lett kialakítva. Ahogy mondtam a bogaraktól rengetegen irtóznak. Csúnyák, állatiasak, nincs fejlett technológiájuk. Tökéletesek, hogy halomra lőjék őket. A propagandafogások itt is mesteriek: Csak a döglött bogár a jó bogár! Nem csoda, ha ezt hallva eszünkbe jut a "Csak a halott indián a jó indián!" felkiáltás. Verhoeven darabokra szedi a hazafias amerikai társadalmat.

A Csillagközi invázió egy igazi gyöngyszem, egy időtlen mestermű, mely minden szinten tökéletesen működik. Egyszerre tud agyatlan kikapcsolódás, tinifilm, sci-fi, szatíra lenni. Ezért is tudtam mindig élvezni, ahogy egyre idősebb lettem. Verhoeven itt járatta csúcsra, amit elkezdett a Robotzsaruval és folytatott a Total Recallal. A lényeg, hogy az első tapasztalatok miatt ne ítéljük el ezt a mozit. Aki pedig még nem látta és szeretne többet tudni, az nézze meg a filmet! Ez parancs, katona!