A bíró és a gyilkos volt Bertrand Tavernier általam látott második filmje, és bevallom, ez sem fogott meg annyira, hogy behatóbban meg kívánjak ismerkedni a rendező munkásságával. Ami engem leginkább zavart, az a történet tendenciózussága és elfogultsága, noha az alapötlet érdekes és fajsúlyos kérdések boncolgatására adott lehetőséget. A történet ugyanis két, a törvény ellentétes oldalán álló ember furcsa viszonyát mutatja be, miközben a háttérben felrajzolódik a 19. század végi Franciaország torzképe, és a film keserű kritikát fogalmaz meg ezzel a társadalommal szemben. A két főszereplő pedig akár egy-egy archetípus jelképes megszemélyesítőjeként is felfogható, így azonban a figurájuk véleményem szerint csupán sarkított "igazságok" kimondására lehet alkalmas.
A történet kereteit az 1890-es évekbeli franciaországi változások adják, noha sok vonást inkább csak jelzésértékűen szerepeltet a rendező. Különböző párbeszédekből tudjuk, hogy a Dreyfus-per időszakában járunk, amikor is két, eltérő társadalmi státuszú ember útja keresztezi egymást. Joseph Bouvier (Michel Galabru) egyszerű katona, furcsán összekuszálódott eszmékkel. Egyszerre vallási fanatikus és szocialista/anarchista, és reménytelenül szerelmes egy fiatal nőbe, Louise-ba (Cécile Vassort). A visszautasítást követően lelövi a nőt, majd öngyilkos akar lenni, de két lövedékkel a fejében is életben marad. A kezelést követően szabadon bocsájtják, és innen kezdődik a kegyetlen bűncselekmények sorozata. Bouvier-t ugyanis a társadalom magára hagyja, sehol sem találja a helyét, s miközben a francia vidéket járja, válogatás nélkül erőszakol és öl meg fiatal fiúkat és lányokat.
A történet másik szála Rousseau bíró (Philippe Noiret) házában indul, aki idősödő édesanyjával él együtt. A nagypolgári család erősen konzervatív szemléletű, időnként antiszemita szólamokat is hangoztatnak. Bouvier ügyét Rousseau kapja meg, aki cinikus és számító módon úgy dönt, hogy mindezt a saját politikai haszonszerzésére fogja felhasználni. Így aztán egy különös macska-egér játéknak lehetünk a tanúi: Rousseau megpróbál a gyilkos bizalmába férkőzni, hogy bebizonyíthassa, Bouvier nem őrült, míg a tettes őszinte barátságnak véli a vizsgálóbíró közeledését, és megbízik benne, kitárulkozik előtte. Bouvier kusza eszmerendszere feltehetőleg a korabeli francia társadalom alsóbb rétegeinek többféle, egymástól többé-kevésbé elütő gyökérből táplálkozó ideológiáját mutatja be, s a háttérben ott forronganak olyan problémák, mint a munkásság elszegényedése, a társadalmi-politikai nyugtalanság, a hatalom és az egyén küzdelme, az egyén elnyomása a hatalom által. Úgy vélem, Bouvier-t a társadalom áldozataként (de egyúttal a társadalom "termékeként" is) ábrázolja a rendező, és némi rokonszenvet érez iránta. A két férfi kapcsolata pedig az egyszerű ember és a hatalom – illetve a hatalmat birtoklók – küzdelmének szimbóluma, s a történet folyamán feltárul egy romlott rendszer, és megismerhetjük annak egy szintén romlott kiszolgálóját, Rousseau-t. Szerintem a film elég egyértelmű politikai állásfoglalás, az antiszemitizmusra hajlamos, a vallást és az egyházat egy igazságtalan társadalmi rendszer támogatására felhasználó nagypolgárság elleni támadás, míg Bouvier-t vagy a munkáslány Rose-t (Isabelle Huppert) a rendező rokonszenvvel figyeli és ábrázolja, és azt sugallja a nézőnek, hogy ezeket az embereket a társadalom termeli ki magából, amelynek aztán áldozataivá is válnak.
A film szereplői egy kétarcú és nyomasztó világban tévelyegnek, a társadalmi rétegeket nagy szakadék választja el egymástól, s miközben a nagypolgárság idillinek tűnő életet él, sokan nyomorognak a viskójukban, és a történet egyik árulkodó jelenetében éppen Émile Zola könyveit gyűjtik össze, hogy elégethessék azokat (ami persze a 20. századi tapasztalatok fényében különböző reminiszcenciákat válthat ki a nézőben). Talán nem is csoda, hogy felbukkanhat egy Bouvier-hoz hasonló figura, aki hol azt állítja magáról, hogy azért beteg, mert megharapta egy veszett kutya, hol azt, hogy egy pap megerőszakolta őt gyerekkorában, s Jézus és Jeanne d'Arc szerepét egyszerre magára vállalva arról szónokol, hogy megmenti Franciaországot. És az sem csoda, hogy ebben a világban az emberek dühe Bouvier ellen fordul, aki bizonyos értelemben véve áldozati báránnyá is válik, s végül a Rousseau-féle cinizmus győzedelmeskedik. Áttételesen a film azt a kérdést is felveti, hogy Bouvier bűnösebb-e azoknál, akik százezreket vagy milliókat tartanak valamilyen jellegű függésben, illetve, hogy nem ugyanolyan bűnös-e Rousseau, mint Bouvier. Ugyanakkor viszont ezeknek a fajsúlyos kérdéseknek a feszegetése időnként giccses és didaktikus moralizálásba megy át, ami rontja a filmélményt.
Bevallom, a történet nézése közben szinten végtelen hosszúságúnak éreztem ezt az alkotást, kicsit soknak tűnt számomra ez a két óra, noha kétségtelen, hogy így a nézőnek bőven van ideje megismerkedni a figurákkal. A két főszereplő egyértelműen a hátán viszi el a filmet, Rousseau alakja talán Philippe Noiret egyik legsötétebb szerepe, ugyanakkor viszont szerintem bonyolult jellem is, egyszerre cinikus, ravasz, behízelgő, karrierista és becsvágyó, kissé azonban talán magányos is. Michel Galabrut eddig zömmel csak a Csendőr-sorozatban láttam (illetve egy-két más filmben, mint pl. a Csoportkép hölggyel vagy az Őrült nők ketrece), így elsőre kicsit furcsa volt ebben a szerepben, de jól oldotta meg a feladatát. Neki sem volt könnyű feladata, hiszen úgy kellett eljátszania egy teátrálisan viselkedő őrültet, hogy az ne forduljon át ripacskodásba, s valóban ügyesen ábrázolta a hol vallási eksztázisba eső, hol fanatikus nacionalistaként és anarchistaként szónokló, hol szinte magatehetetlenül gyermeki szinte visszasüllyedő sorozatgyilkost. A mellékszereplők közül kiemelném Isabelle Huppert, illetve Jean-Claude Brialy alakítását (az utóbbi egy szintén nagypolgári közegben élő, de végül önmagával és a politikával/társadalommal meghasonló figurát jelenít meg). Külön figyelmet érdemel az operatőri munka, lenyűgözőek a tájképek, a kamera-beállítások, ez felfelé húzza a film színvonalát. Végeredményben egy mondanivalóban gazdag – sőt, túlzsúfolt – alkotást kapunk, ennyi téma talán 2-3 filmre is elegendő lett volna. A tendenciózusság nem volt számomra rokonszenves, ennek ellenére egy négyest meg tudok ítélni ennek a produkciónak.
