Puzzle

2019.05.17 20:00 Filmbarbár Olvasottság: <100x

2

Duccio Tessari nevéről sokaknak főként a westernek juthatnak az eszükbe, ám ebben az esetben egy rendhagyó giallóval örvendeztette meg a nézőket; és ez annyira rendhagyó, hogy véleményem szerint csak megszorításokkal illeszthető bele ebbe a műfajba. Úgy gondolom, sokkal inkább illik erre az alkotásra a thriller(-dráma) megnevezés, ettől függetlenül egy viszonylag jól összerakott moziról van itt szó.

Az alapötlet már kissé elcsépeltnek tekinthető, egy emlékezetét vesztett férfi próbálja összerakni a múltját, ahogyan ezt a cím egyik angol változata (Puzzle) is kifejezi. Az alkotók azonban meglehetősen egyedi módon dolgozták fel a témát, ennek köszönhetően ez a film szerintem még ma is megállja a helyét, noha kétségtelenül nem a legpörgősebb darabról beszélünk. A főszereplőt övező rejtély azért is lehet izgalmas, mert a néző is csupán annyit tud, mint amennyit a férfi, vagyis gyakorlatilag semmit. Peter/Ted (Luc Merenda) identitása az autóbaleset után lényegében véve csak abból áll, amit mások mondanak neki, s a néző némileg zavarodottan, de együttérzéssel figyelheti, ahogyan a főhős igyekszik eligazodni a világban, és kapaszkodókat keresni.

A film fő cselekményszála a férfi és felesége, Sara (Senta Berger) újra egymásra találásának története, ugyanis Peter/Ted még a nőt sem ismeri fel elsőre, majd kiderül, hogy a felesége sok mindenért hibáztatja a férjét, és még mocskos disznónak is nevezi őt. A kezdeti kölcsönös bizalmatlanság után azonban fokozatosan közelednek egymáshoz, már csak azért is, mert egyre bizarrabb események történnek velük. A férfit követni kezdi egy titokzatos ember, aki egy idő után a feleséget is fenyegetni kezdi, és részben az ő utalásaiból, részben Peter/Ted flashbackjaiből kezd kibontakozni a múlt. Versenyfutás kezdődik az idővel, a titokzatos férfi ugyanis közli az asszonnyal, hogy Peter/Ted adós neki egy egymillió dollárt érő heroincsomaggal, és pár napja van arra, hogy rendezze a tartozását. Noha a film az utolsó kb. egyharmadáig nem nevezhető különösebben erőszakosnak, a történet mégis jól adagolja a feszültséget az időnkénti üresjáratok ellenére is. Nincs fekete kesztyűs gyilkos, nincs egyes szám első személyben közvetített gyilokorgia, a film ennek ellenére sikeresen meg tudja teremteni azt az egyre reménytelenebbé és borúsabbá váló légkört, amely rátelepszik a két főszereplőre. Végül aztán egy olyan összeesküvésbe csöppennek, amelynek a logikájára csak a történet vége felé derül fény, s a néző előtt is szinte csak az utolsó előtti pillanatban hull le a lepel arról a személyről, aki a háttérből mozgatta a szálakat, és aki Sarát arra akarta használni, hogy a tudta nélkül drogot csempésszen ki az országból. A nő számára már egy kicsit hamarabb összeáll a kép, amiben szerepet játszik egy irritáló kisfiú, Luca, illetve az ő albuma, amelybe a Saráról készült képeket gyűjti.

Fontos vonása a filmnek az erős lélektani ábrázolás, a feszültség megteremtése mellett jelentős szerep jut a két főszereplő jellemfejlődésének. A történet végére még némi erőszak is megjelenik, fontos feladata lesz annak a láncfűrésznek, amelyre a rendező a film egyik jelenetében mintegy mellékesen felhívja a nézők figyelmét. A viszonylag kevés gyilkosságot a rendkívül erős és lineáris szerkesztésű cselekmény ellensúlyozza, a lehetséges gyanúsítottak száma nem túl sok, a meseszövés nem kimondottan kacskaringós, ennek ellenére egy aránylag intelligens és a néző figyelmét/logikáját is igénylő thrillerről beszélhetünk, amely bizonyos értelemben az átlagos alkotások fölé helyezhető. Jó a rendezés, az operatőri munka – néhány szép tájképben is gyönyörködhet a néző –, a színészi játék pedig főként a két főszereplő esetében mondható kimunkáltnak, ezen belül is Senta Berger teszi hozzá talán a legtöbbet ehhez a darabhoz. Jóllehet, a sztori ritmusa – főleg az első félidőben – döcögős néha, a film az elejétől a végéig fenn tudja tartani a néző érdeklődését, és különösen érdekes az, ahogyan a történet második részében elkezd összeállni a kép, és a cselekmény egyre feszesebb lesz. Kétségtelen, hogy ez a produkció sem hibátlan, vannak benne kissé erőltetettnek ható megoldások – mint pl. a kötél elvágása a ventillátor propeller segítségével –, és, aki giallót remél, az valószínűleg csalódni fog. Viszont, aki szereti a rejtélyeket, szereti az olyan filmeket, ahol a suspense és a paranoia fontos része a cselekménynek, és nincs ellenére az, hogy egy történetben a drámaiság dominál az erőszak helyett, az feltehetőleg talál majd némi élvezetet ebben a darabban is. A film lényegében véve tisztes iparosmunka, ám több pozitívum is az átlag fölé emeli, így én megadom rá a négy pontot, mert azt kell mondanom, hogy egy meglepően koherens, jól működő, erős drámai töltetű thrillerhez volt szerencsém, amely még a leforgatása után 45 évvel is nézhető.