Fajsúlyos, elgondolkodtató és sokoldalú

Elio Petri egyik legismertebb - és egyben a talán leghatásosabb - filmje olyan mondanivalókat fogalmaz meg, amelyek feltehetően időben és térben mindig örök érvényűek voltak, és valószínűleg mindig is azok maradnak. Műfaját tekintve sokféle kategóriába be lehet sorolni: tekinthetjük "politikai filmnek", szatírának, kriminek, rendőrfilmnek, drámának, de a lényeg így is, úgy is változatlan: a történet A Hatalom működésének mechanizmusait tárja fel, noha érzésem szerint leginkább a jobboldali elnyomás veszélye ellen szólal fel. Ha a gyökereket nézzük, ez nem is csoda, hiszen az olasz baloldaliság ebben az időszakban tekintélyes pozíciókkal rendelkezett a filmművészetben és a filmiparban (igaz, az más kérdés, hogy az így elkészült alkotások mit és mennyiben tudtak befolyásolni). Rengeteg olyan filmet lehetne felsorolni, amelyek a korabeli olasz rendőrség - vagy tágabb értelemben a hatalmat gyakorlók - bírálatát fogalmazta meg, váltakozó színvonalon, és a Vizsgálat esetében sem meglepő, hogy pl. Gian Maria Volonté, a maoista/kommunista elkötelezettségét mindig is nyíltan vállaló színész, illetve a jobboldali elfogultsággal szintén nem vádolható Elio Petri metsző kritikáját adták a korabeli olaszországi viszonyoknak.

A történet egy könnyed erotikus jelenettel indít, amely során egy férfi egy borotvapengével elvágja egy nő torkát, majd némi rendezkedés után távozik a lakásból. Hogy a néző meglepetése nagyobb legyen, rövidesen kiderül, hogy a férfi - akinek a nevét sosem tudjuk meg, mindenki csupán doktor úrnak szólítja őt - a rendőrség politikai osztályának újonnan kinevezett vezetője. A furcsaságokat tetézendő ahogyan haladunk előre az időben, a lineárisan elbeszélt cselekménybe beékelődő flashbackek segítségével úgy derülnek ki újabb és újabb részletek a férfi (Volonté) és Augusta Terzi (a főként talán a 70-es évek Fulci-filmjeiből ismert Florinda Bolkan) perverz és ellentmondásos viszonyáról. A két ember se veled, se nélküled jellegű szexuális kapcsolatot folytat, amely azonban talán inkább leképezhető a hatalom és a neki alávetett egyén játszmáinak szintjén, mintsem a puszta nemi érintkezéssel. A nő szinte vágyik arra, hogy a férfi megalázza őt, bántalmazza, ám néha ő maga is támadóan lép fel, és bírálja a férfi infantilizmusát, gyenge szexuális teljesítményét, és gyakorlatilag végig fölényben van a hatalommal bíró, mégis frusztrált és férfiatlan doktorral szemben. Ez egy olyan perverz és bizarr világ, amelyben a két figura gyakran arról fantáziál, hogy a férfi hogyan fogja megölni a nőt, illetve a férfi időnként különféle gyilkosságok áldozatainak pózában fényképezi le a nőt. A flashbackek világa és a valóság többé-kevésbé éles kontrasztot képez, de valahol mindkettő mélyén ott lapul a sötétség, a nyomasztó hangulat.

Fajsúlyos, elgondolkodtató és sokoldalú

A nő meggyilkolásának ügyét a doktor úr kapja meg, ami egyrészt ellentmond a "senki sem lehet bíró a saját ügyében" ősi elvének - még ha itt eleinte nem is tudják a "kívülállók", hogy maga az elkövető egyben a nyomozó is, másrészt rávilágít arra is, hogy pontosan azok hágják át a törvényt, akiknek védeniük kellene azt. A doktor úrról szépen lassan kiderül, hogy pszichopata, erőszakos, kegyetlen, romlott jellem, és rendkívüli cinizmussal képes kiforgatni a fogalmak jelentését, például amikor a vallatás során besúgóvá teszi az egyik diákot, aki egy politikai tüntetésen vett részt. Azonban a kollégái sem jobbak, ők is ugyanolyan brutálisak, korruptak, hatalomvágyók, de a doktor úrral együtt csupán fogaskerekek egy nagy rendszerben, amelynek célja a saját hatalmának bebetonozása, ha kell, hazugság, manipuláció és erőszak árán is. Mivel a doktor úr vezeti a saját rendszerét, és mivel feddhetetlen jellemként ismerik - már persze a saját mércéjük szerint - , úgy gondolja, elkezdi kipuhatolni a határokat, és élvezettel hagy a saját bűnösségére utaló nyomokat, mert arra kíváncsi, mikor mer bárki is fellépni ellene. A történet során bebizonyosodik, hogy ez a rendszer velejéig romlott, és a játszmákban már előre le vannak osztva a lapok: a beosztottjai, kollégái egytől egyig igyekeznek őt mentegetni, mondván, "mindenkinek az ujjlenyomatait megtalálták az áldozat lakásában", az egyszerű állampolgárok pedig a megfélemlítésnek köszönhetően vonakodnak ellene vallani, vagyis a doktor úr gyakorlatilag bármit megtehet, senki és semmi sem szent előtte, és Istent játszhat. Jellemében érdekes módon keveredik a gőg és a gyávaság, a kisgyerek durcássága az erőszakos militarista felfogásával, és ez a torz lélek a végletekig feszíti a határokat, hogy a végén egészen odáig menjen, hogy teljhatalmát saját maga ellen is fordítsa, hiszen megkísérti a sorsot, akár önmagát is odadobva áldozatként. A filmet lezáró "álomjelenet" aztán világossá teszi, hogy a doktor úr bár teljhatalmú ember, saját magát nem pusztíthatja el, vagyis a rendszer sosem fogja hagyni, hogy egy ilyen fontos ember elvesszen a számára.

Elio Petri filmje egyszerre nyújt bepillantást egy torz rendszer működésébe, illetve az azt működtetők szintén torz és beteges lelkivilágába. A doktor úr parancsolgatáshoz szokott, önimádó figura, aki a magánéletben is ugyanezt a modort érvényesíti, s mindene a formalitásokhoz való ragaszkodás, így egy kiüresült valóságot hoz létre maga körül. Ezt a valóságot lélektelen alakok népesítik be, egysíkú jellemek (vagy talán jellemük sincs, sok szereplőt pl. meg sem ismerünk igazán), véleményem szerint a film kissé didaktikussá válik azáltal, hogy erősen egyoldalúan, a valóságban kétségtelenül meglévő tendenciákat eltúlzó módon ábrázolja az eseményeket. Valamiért az az érzésem, hogy mivel egyetlen szerethető karakter sem volt a filmben, így némileg súlytalanná is vált az egész, talán hatásosabb kontrasztot biztosíthatott volna néhány olyan figura szerepeltetése, aki sokszínűbb jellem, illetve aki nem ennek a rendszernek a része. (Bár az alkotók szimpátiája egyértelműen a baloldaliak felé fordul, megítélésem szerint a filmben felsorakoztatott baloldali szereplőkkel sem könnyen azonosulhat a néző, hiszen őket is alig ismeri meg, róluk szinte semmilyen információval sem rendelkezünk.) Ugyanakkor viszont nagyon is hatásosan mutatja be a film azt a fajta gondolkodást, amely összemossa a bűnözőket és a hatalmi túlkapások ellen tiltakozókat, illetve amely a nagyhangú szónoklatokban csupán egyféle megoldást tud ígérni "a hatalmat veszélyeztetők" tetteivel kapcsolatban: a velük szembeni erőszakos fellépést. A demokrácia és a diktatúra közötti határok így lassan eltűnnek, s a végeredmény egy nyomasztó, rideg, kilátástalan világ, amelyben még a lehetetlen dolgok is lehetségesek. Így történik meg az is, hogy a látszólag a szálakat mozgató doktor úr is kénytelen beletörődni abba, hogy a rendszer neki is parancsol, és bár a maga szemétdombján kakas lehet, de vannak magasabb rendű érdekek, amelyek sakktábláján ő maga is csak egy sakkfigura. A film végére megalázkodva csókol kezet más hatalmasoknak, ami azonban egyúttal bizonyos mértékű megnyugvást is hoz számára, hiszen tudja, hogy örökké a rendszer része marad majd, bármit elkövethet, a hozzá hasonlók majd felkarolják.

A színészek mind jól hozzák a szerepüket, Volonté egyszerűen félelmetesen és meggyőzően alakítja a pszichopata embert, szerintem ez az élete egyik legjobb figurája. Az operatőri munka (Luigi Kuveiller) helyenként nagyszerű pluszt ad a filmhez, jó néhány látványos felvétellel örvendezteti meg a nézőt, s különösen érdekesek a színészek arcáról készült képek. Ennio Morricone zenéje pedig feledhetetlen, a vérfagyasztó, erőszakosan kopogó dallam valószínűleg mindenki számára felidézi a filmet, aki azt látta. Számomra a szinkron kicsit furcsa volt, szerintem Latinovits Zoltán nem annyira illett Volontéhoz, de a mai állapotokhoz viszonyítva mégis örülhetünk annak, hogy a viszonylag jelentéktelenebb figurák megszólaltatásához is remek magyar (szinkron)színészeket találtak. Bár a Vizsgálat sem tökéletes alkotás, mégis fajsúlyos, elgondolkodtató és sokoldalú elemzésre adhat lehetőséget. Nem egyszerű darab, nehéz befogadni, kicsit talán a játékideje is hosszú, ennek ellenére csak azt tudom javasolni, hogy aki teheti, nézze meg.