Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hogy ebben az esetben a film címe (A titok) valóban találó: ugyanis titok, hogy az alkotók mit reméltek ettől az egésztől, és hogy a neves főszereplők miért vállalták el a közreműködést ebben a valamiben. Mert, hogy ez a film elvett az életemből bő másfél órát a semmi miatt, az kétségtelen. Kíváncsi voltam erre a műre, mert olvastam róla magasztaló megjegyzéseket, és mert korábban már láttam a rendező, Robert Enrico A bosszú című filmjét, s úgy gondoltam, próbát teszek ezzel is. Bár ne lettem volna ennyire naiv!
Az alaphelyzet nem lett volna rossz: David (Jean-Louis Trintignant) megszökik egy olyan intézményből, amely valamiféle börtönre hasonlít, és ahol a folyosóra kihallatszik az emberek üvöltése (feltehetően a kínzások következtében). Menekülése közben eljut egy félig-meddig romos épületbe, ahol a világtól elzárkózva él egy házaspár (Marlene Jobert és Philippe Noiret a megformálók). Hármójuk furcsa viszonyát mutatja be a történet, amelynek szerintem az a központi mondanivalója, hogy kinek van igaza, kinek és minek lehet hinni – vajon David tényleg ártatlanul szenvedett egy általa felfedezett titok miatt, vagy hazudik, és a valóságban közveszélyes pszichopata –, hogyan lehet helyesen cselekedni, egyáltalán: hogyan lehet élve megúszni egy ilyen helyzetet. Ezek a kérdések érdekesek (lennének), csakhogy a film annyira erőtlen, hogy gyakorlatilag alig köti le a néző figyelmét, és képtelen valódi atmoszférát és izgalmat teremteni.
A titok a korabeli paranoiafilmek egyik európai példánya némi társadalom- és hatalombírálattal, ám korántsem akkora drámai erővel és feszültséggel, mint mondjuk A keselyű három napja, és még hosszasan lehetne sorolni a címeket. Vártam, hogy a főcím után némileg belassuló cselekmény hátha valamikor erőre kap, és kissé felgyorsul a tempó, ha már thrillerként aposztrofálták ezt az alkotást, de sajnos csak nem akart eljönni ez a pillanat. A ritmus vontatott és döcögős volt, a rendező, mintha sokszor elmélázott volna egy-egy jelentéktelenebb részletnél, miközben az igazi drámaiság sajnálatos módon elsikkadt. Pedig lett volna lehetőség ennek a kibontakoztatására, hiszen a három főszereplő között bonyolult viszonyrendszer alakult ki: a férj egyre inkább David hatása alá kerül, és nem lehet róla tudni, hogy a feleségét kvázi "felajánlja-e" Davidnak, a feleség is hol enged David közeledésének, hol növeli a távolságot, és gyanakszik a férfira, miközben David is egyre mélyebbre rántja bele az ügybe a párt, és a három ember egyre kétségbeesettebben próbál kiutat találni ebből a helyzetből. A drámai alapszituációt az a tudat jelentené, hogy David akár igazat mond, akár hazudik, ők is belekeveredtek az ügybe, és ha elmebeteg, akkor azért végezhetik holtan, ha pedig tényleg üldözik őt, akkor azért.
A bizonytalanság és a veszélyérzet végiglebeg ugyan a filmen, de valamiért mégsem érezni azt a lúdbőröztető és a gyomrot görcsbe rántó feszültséget, amit kellene. Az egyik kulcsjelenetben katonák jelennek meg a házaspár lakhelyénél, ám miután kellőképpen a kétségbeesés szélére taszították a főhősöket, kiderül, hogy csupán hadgyakorlatot tartanak. A film nyitva hagyja azt a kérdést, hogy mindez a véletlen műve-e, netán köze van Davidhoz, mindenesetre a furcsa trió úgy dönt, hogy Spanyolországba menekülnek. A történet innentől egyfajta road movie-vá változik úttorlaszokkal, csendőri ellenőrzésekkel, és a főszereplőkön annyira eluralkodik a paranoia, hogy mindenkiben ellenséget látnak. De valahogyan ez a része sem igazán működik thrillerként/drámaként a sztorinak, nem pörög fel a cselekmény tempója, és a szereplők sem kerülnek olyan helyzetekbe, hogy komolyabban szorítanunk kellene nekik. A film befejezése egy, a hasonló zsánerfilmek területén jártas néző számára kevéssé meglepő fordulatot tartogat, miközben kiderül, hogy vajon David igazat mondott-e vagy sem. Illetve talán mégsem derül ki, csupán annyi, hogy tényleg "halállistára" került a hatalom részéről, de hogy miért, azt nem tudjuk meg. Aminthogy a hatalom is jórészt "arctalan" marad, a történet vége felé láthatjuk ugyan egyes képviselőit, de tisztázatlan, hogy voltaképpen kik is ők, kinek dolgoznak. Az utolsó jelenetsorral aztán mindössze egy erőtlen és tétova példázattá zsugorodik a film a hatalom titokzatosságát és elnyomó erejét szimbolizálva, de valójában csak egy közhelyet alkalmazva.
A titok talán legnagyobb hibája, hogy sok lehetőséget kihasználatlanul hagy (pl. a nyomasztó kafkai hangulatot sem sikerül megvalósítania, holott ez szinte szükségszerű lenne egy, az állampolgárok ellenőrzése alól kicsúszott hatalmat bíráló alkotásban), fölösleges epizódokkal terheli meg az egyébként is lassú történetet (pl. a hadgyakorlat jelenetei), s nem tud igazán atmoszférát teremteni. Noha a színészek jól játszanak – s érdekes módon éppen talán Noiret karaktere a legizgalmasabb a történetben, holott szerintem Trintignanté kellene, hogy az legyen –, az egész film mintha valami fáradt és lélektelen ledarálása lenne egy ennél jóval többet ígérő alapötletnek. Kicsit az az érzésem, hogy maga a rendező sem tudta, hová is akar kilyukadni ezzel a sztorival, és igazából, mintha a valódi motiváció is hiányozna a házaspár viselkedése mögül. Hiszen mibe kerülne nekik, ha az első pillanatban az útjára engednék az idegent? Semmibe. Ehelyett befogadják bármiféle értelmes és megalapozott indok nélkül. (Ellenkező esetben természetesen vége is lehetne a filmnek, és szerintem ez a motivációhiány is a történet egyik "sírásója".)
Azért is elég nehéz beleélnünk magunkat a történetbe, mert szinte nincs kinek drukkolni, az "ártatlan menekülő vagy pszichopata gyilkos" és az esetleges hatalmi összeesküvés kérdésének lebegtetése annyira súlytalan, hogy némi túlzással élve teljesen tét nélkülivé válik az egész sztori, nem igazán érezhetjük azt, hogy valóban a szereplők bőrére megy (vagy mehet) a játék. Valamiért az az érzésem, hogy ennek a filmnek az elkészítését nem egy olyan középszerű rendezőre kellett volna bízni, mint Robert Enrico. Hiába az ígéretesnek tűnő alapötlet, a sok fontos kérdés, a néhány jó húzás és a kitűnő színészek – valamint, bár nem ez az élete főműve, Ennio Morricone is sokat tesz hozzá a filmhez a kifejező zenéjével –, szerintem sajnos semmi sem tudta megmenteni ezt a filmet attól, hogy egy tömény unalomba és jellegtelenségbe fulladó, közhelyes kifutású zsánerdarabbá váljon, és a felejthető alkotások között tartsuk számon.
