Utazás Elton John koponyája körül

2019.07.11 13:06 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 278x

1

Freddie Mercury után egy másik sikeres, extravagáns és páratlan pályafutást magáénak tudható énekes életébe nyerhetünk bepillantást, melyet nemcsak az illető igaz története, hanem az ő fantáziája is nagymértékben inspirált. Mindez egy egyszerre nagyon realisztikus és meseszerű lélektani drámát kreált, amelyben Taron Egerton nemcsak a színészi, de énekesi tehetségét is megvillanthatta (megjegyzem, egyáltalán nem is rosszul). Hogy ezek után ő is – akárcsak Rami Malek – egy zenész megformálásáért viszi-e majd haza az aranyszobrot, azt nem tudjuk, de, hogy minden esélye meg lesz rá, az tuti! Baromi tehetséges a srác, az egyszer biztos!

Úgy tűnik, a mainstream filmgyártás újra felfedezte magának a zenészek, illetve zenekarok életrajzában rejlő potenciált, hiszen a Bohém rapszódia tavalyi sikere óta 2019 első felében már három ilyen tematikájú alkotást láthatott a nagyérdemű: a hírhedt norvég blackmetal zenekar és énekese, vagyis a Mayhem és Euronymous történetét feldolgozó Lords of Chaost, a Mötley Crüe pályafutását prezentáló Netflixes The Dirtöt, valamint az Elton John páratlan karrierjét bemutató Rocketmant. Ez utóbbi mű a brit zenészlegenda páratlan fantáziájába kalauzol el minket, ráadásul úgy, hogy bátran játszik a műfaji konvenciókkal: életrajzi film, de rengeteg szürreális elemet csempész bele a narratívájába, emellett pedig musical is, de nem a hagyományos értelemben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Rocketman egy olyan utazás, amely során a főhősről lerepül a színes fátyol, s megmutatkozik a lecsupaszított, démonaival küzdő művész képe, méghozzá egy lehengerlő színészi játékkal megspékelve.

S hogy ez mennyire így van, arról már a film első öt percében megbizonyosodhatunk: Elton John lép be lassítva egy hosszú folyosóra valami elképesztő kosztümben, reflektorokkal megvilágítva, háttérzenével kísérve, s mikor már azt hisszük, hogy mindjárt egy grandiózus koncert veszi kezdetét, az énekes szépen lehuppan egy székre, s máris egy elvonón találjuk magunkat, ahol egy terápiás csoportfoglalkozás veszi kezdetét, s ezzel együtt Elton meséje önmagáról, életének legzűrösebb időszakáról. Innentől kezdve a Rocketman próbál a zenész biopicek alapvető narratíváján végiglavírozni: a problémás gyerekkor, az út a sztárrá válásig, a világhírnév, majd az önpusztítás, a bukás, megtisztulás, s újbóli felemelkedés (ami az egykori Reginald Dwightnak, ismertebb nevén Elton Johnnak sok művésztől eltérően igen jól sikerült, kicsit úgy, mint egy főnixmadár). Ugyanakkor mégsem mondhatjuk jelen filmre, hogy tucatdarab. Az egyik legfőbb eltérés más, hasonszőrű alkotásoktól, hogy a Rocketmanben Elton számai kiemelt dramaturgiai szerepet kapnak: nem az a fontos, hogy a dalok helyes kronológiai sorrendben kerüljenek bemutatásra, hanem, hogy megfelelően passzoljon az adott jelenet szituációjához, hangulatához, lényegéhez, sőt mi több, annak szerves részévé váljanak (s az alkotók még ahhoz is vették a bátorságot, hogy némely sláger hangszerelésén, hangvételen változtatásokat eszközöljenek). A másik pedig az, hogy hősét igyekszik minél árnyaltabban, minél valósághűbben megmutatni nézőjének, akiről hamar kiderül, hogy egyáltalán nem volt könnyű eset. Persze adódhat a kérdés: melyik rocksztárral egyszerű az élet? Gyorsan hozzáteszem: a filmben executive producerként részt vállaló brit muzsikustól igen bátor húzás, hogy életének legzűrösebb időszakát szánta megfilmesítésre, s mintha nem is szándékozott volna önmagát egy perc erejéig sem valami pozitív hősként feltüntetni. De talán éppen emiatt érezhetjük azt, hogy ezek a bátor vonások emelik a Rocketmant a többi, zenészekről szóló életrajzi film fölé.

Elton John a film elején arról beszél, hogy alkoholista, drog- és szexfüggő, nem tudja kezelni a dühkitöréseit, s még jó pár személyiségromboló problémával küzd, amelyeknek a zöme gyerekkorára vezethető vissza: az ifjú Reginald Dwight ugyanis hiába volt kimagaslón tehetséges zenész, sem a boldogtalan, s emiatt igencsak nemtörődöm édesanyjától, sem a rideg, a szeretetet hírből sem ismerő édesapjától nem kapta meg a kellő (érzelmi) támogatást. Az egyetlen, akire számíthatott álmai megvalósításában, a nagymamája volt: az ő segítségével jutott el a Királyi Zeneakadémiáig, amelyet később a soul-és rockzenei színpadok követtek, majd a találkozás egy bizonyos Bernie Taupinnal, aki nemcsak a szövegírója volt Eltonnak, hanem barátja is, mi több, ő segített abban, hogy a kis Reginaldból az a bizonyos rocksztár váljon, s elinduljon a siker útján. A film első fele tehát ezzel a kezdeti időszakkal foglalkozik sokat (különös tekintettel a gyermekkori traumákra), a második felében pedig azt követhetjük nyomon, hogy a főszereplő miként tesz szert egyre nagyobb hírnévre annak minden előnyével és hátrányával. A féktelen bulizások, a teltházas koncertek, a fényűző életmód, a megaslágerek, a drogok és az alkohol tarkította felszín alatt lassan kirajzolódik az az Elton John, aki lelke mélyén még mindig egy kisfiú, aki magányos, szorong a homoszexualitása miatt, és leginkább arra vágyik, hogy igazán szeressék, s ne a pénze miatt. Itt mindenképpen érdemes megemlíteni a Richard Madden által alakított John Reidet, aki nem egyszerűen a genyó menedzser figuráját hozza, hanem azt a típust, aki mind fizikailag, mind érzelmileg kihasználja társát, hogy aztán a legnehezebb pillanatokban magára hagyja az állítólagos legjobb barátját. S ahogy ez lenni szokott, erre az egyoldalú viszonyra (illetve saját szenvedélybetegségeire) a zenésznek saját kárán, egy halálközeli élmény segítségével kellett ráébrednie. Ez a momentum is szépen ráerősít a legnagyobb sztárok érzelmi labilitására, kiszolgáltatottságára, naivitására (adódik a párhuzam, Mercury-nak is volt egy Paul Prentere).

És még egy szót sem ejtettünk egy valakiről, méghozzá a legfontosabbról: Taron Egertonról. A brit színész már az Énekelj! című animációs filmben megcsillogtatta énekesi kvalitásait, 2017-ben pedig egy filmben is szerepelt Elton Johnnal (Kingsman – Az aranykör), s nem mellesleg jól ismerik egymást a rendezővel, Dexter Flecherrel (Eddie, a sas) és a producerrel, Matthew Vaughnnal (Kingsman filmek), de ezek még önmagában kevesek lettek volna ahhoz, hogy végül azt kapjuk a vásznon végeredményként, amit kaptunk: egy olyan átalakulást, melyben nem egy Elton John hasonmást látunk, hanem egy olyan összetett játékot, ahol, ha kell, jeleneten belül váltja egymást a csillogó, ripacskodó rocksztár és a megtört, elveszettnek tűnő művész képe. Egerton nagy feladatot kapott, s ő köszönte szépen, élt a lehetőséggel, s elhozta nekünk karrierje, s az idei mozis felhozatal egyik legjobb alakítását. Ha az idei díjátadókon néha (sokszor) nyertesként mondják be a nevét, nos, azon nem fogunk meglepődni.

Ha nagyon elő szeretném venni a kukacoskodó énemet, akkor nagyjából talán annyit jegyeznék meg, hogy bármennyire is jót tett a történetnek a dalok átalakítása, a hangulatuk és az erejük (s ez főleg a koncertes jeleneteknél volt jobban érezhető) nem tudott magával ragadni úgy, mint a Bohém rapszódia esetében, igaz, Elton John dalait nem is ismerem olyan mélységben, mint a Queen slágereket, éppen ezért is volt különleges élmény hallani például a Your songot, mert egy egészen más verzióban, egy feldolgozás által ismertem eddig. Na és – valószínűleg a kronológia kedvéért – kihagyta a legnagyobb ziccert, nem hallhattuk a Can you feel the love tonight-ot, ami igen bátor húzás, mert, ha valamit, akkor azt biztosan mindenki ismeri John dalai közül az Oroszlánkirály kapcsán. De ez legyen a legnagyobb problémánk, nem igaz? Akármennyire is adódnak a párhuzamok a Bohém rapszódiával, s valóban, igen közeli időben került bemutatásra a két film, mégis annyira más a megvalósításuk. S mindkettőt annyira lehet szeretni! Óhatatlan az összehasonlítgatás, de egyvalamit biztosan leszögezhetünk, a Rocketman semmiképpen sem maradt alul a „versenyben”, ha egyáltalán illő versenyeztetni két ilyen nagyszerű alkotást.