Ha azt gondoltad, hogy az Alkonyat-szériának hála a vámpírfilm mint olyan afféle szitokszóvá vált, nos, akkor van egy remek cáfolat a számodra. Nem kellett más hozzá, mint néhány bátor komikus egyenesen Új-Zélandról, egy remek alapötlet és egy áldokumentarista külcsín. Hogy mit csinálhat a sötétben néhány vérszívó napjaink Wellingtonjában? A Hétköznapi vámpírok ezt a kérdést járja körül piszkosul szórakoztató módon.
A történet alapját az adja, hogy a horrorirodalom ismert figurái (vámpírok, vérfarkasok, zombik és társaik) köztünk élnek, amolyan szubkultúrá(ka)t alkotva, ráadásképpen minden évben megrendezésre kerül számukra egy esemény, a Szentségtelen jelmezbál, ahol összegyűlnek és partiznak. Egy dokumentumfilmet forgató csoportnak pedig megadatik a lehetőség, hogy nyomon követhesse négy vérszívó mindennapjait. Ők lennének Viago (379 éves), Deacon (183 éves), Vladislav (862 éves) és Petyr (8000 éves), akik egy közös házban élnek, s hamar kiderül róluk, hogy mindannyian az idők során kialakult vámpír toposzok megtestesítői.
A legidősebb, Petyr a klasszikus Nosferatu kinézet, aki az ideje nagy részét a kriptájában tölti, nem nagyon jár társaságba, nem is annyira beszédes. Vladislav egy középkori Drakula utánzat benyomását kelti, annak minden egzotikus jellegével (nagy bajusz, nagy mellszőrzet, dörmögő hang és persze igézően hipnotizáló szemek). Viago a piperkőc, mindenre kényesen odafigyelő, ugyanakkor igen romantikus vérszívó, amely leginkább az Interjú a vámpírral című filmből lehet ismerős, míg a legifjabb, azaz Deacon a lázadó típus, aki ezt az állapotot a maga menőségében kívánja megélni, s nevezhetjük akár egy újhullámos vámpírnak is, aki annak idején a nácik oldalán harcolt (mint kiderül, ha valaki a II. világháború után egyszerre volt vérszopó és náci, nos az volt a lehető legrosszabb). Szóval ez a négy figura egy fedél alatt tengetné mindennapjait az örökkévalóságig, mi nézők pedig ezekbe a hétköznapokba nyerhetünk betekintést. Az pedig hamar kiderül, hogy ezeknek a halhatatlan lényeknek bizony ugyanolyan problémákkal kell megbirkózniuk minden nap, mint bármely halandó földi társuknak (ezt már a film első tíz percében lezajló lakógyűlés is nyomatékosítja). És ez már önmagában egy remek kiindulópontot ad az egész filmnek, amely az áldokumentarista köntösnek köszönhetően rengeteg geget, s valóságos poén cunamit rejt magában.
Az idők során a horror műfaján belül szép számmal találunk vámpír főszereplővel készült alkotásokat, akár irodalmi, akár filmes viszonylatban keresgélünk, s egy ilyen szubzsáner rendkívül sok klisét is kitermelt. A Hétköznapi vámpírok pedig nem rest játszani ezekkel a „berögződésekkel”, elég csak arra gondolni, hogy jelen film főszereplői is irtóznak a napfénytől és az ezüsttől, bármikor át tudnak alakulni denevérré, nem látszódik a tükörképük, meglehetősen rossz a viszonyuk a vérfarkasokkal, s nagyon szeretik az emberi vért, különösen a szüzekét (apró megjegyzés: amikor egy szendvics hasonlattal vezetik le, miért jó szüzek vérét inni, az egyike a legfrappánsabb és legviccesebb filmes dumának).
A kimondottan rövid, mintegy 85 perces játékidő ugyanakkor nemcsak az ismert klisék kifigurázásra megy rá, hanem arra is, hogy bár a főszereplők amolyan túlvilági lények benyomását keltik, mégis megvannak a maguk nagyon is emberi tulajdonságai, alátámasztva ezzel azt, hogy bizony a vámpírok is érző, toleráns lények. Ezt próbálja bebizonyítani a film második fele, amikor a négy fős bagázsba bekerül egy új arc, nevezetesen Nick, aki mondhatni egy „ötödik kerék” lesz a csapatban: nemrég lett vámpír, s miután megbarátkozik az új életével, ezt főleg arra akarja fordítani, hogy csajozzon és menőzzön, vagyis a világ tudtára akarja adni, hogy ő bizony most már vámpír. Hogy még jobban bonyolítsa a helyzetet, beinvitálja a bandába a barátját, Stut is, akit ember mivoltából fakadóan Viagóék vacsoraként elfogyasztanának, csakhogy olyannyira megkedvelik, hogy mégsem lesz belőle csemege.
Nick és Stu integrálódásával az addig megismert csoportdinamikában is változás történik, s ez kétségkívül csempész némi drámai szálat a történetbe, no de azért nem olyan nagyot, hogy a maradék időben ne tudnánk a hasunkat fogni a röhögéstől. Ilyen például az, amikor a legújabb bandatag megismerteti az „öregeket” az internettel, vagy ahogy DJ-re játszanak egy bakelitlemez lejátszóval, esetleg az, hogy milyen következményei lesznek annak, ha egy vámpír szilárd kaját fogyaszt, mint például a sült krumpli, arról már nem is beszélve, hogyha a vámpíroknak konfliktusai vannak egymással, akkor kezdetét veszi az egymásra vicsorgás és a „denevérharc”. A poénkodás talán a film utolsó harmadára kicsit ellaposodik, s a többször is piedesztálra emelt Szentségtelenek bálján játszódó jelenet sem lett annyira ütős, de maximum ennyi, ami negatívumként róható fel.
A Hétköznapi vámpírok egy igazi vérfrissítőként tud hatni nemcsak a vámpírfilmek, hanem a horror-vígjátékok esetében is: véresen vicces szórakozás király zenével, egyedi és szerethető karakterekkel, s ami külön érdekes, hogy a helyszínként szolgáló Wellingtont is sikerült egyszerre nyomasztónak és groteszk módon humorosnak ábrázolni. Áldokumentumfilmnek köszönhetően talán még sosem lehetett ilyen jóízűen nevetni!
82 Hétköznapi vámpírok (2014)
A film három lakótárs, Viago (Taika Waititi), Deacon () és Vladislav (Jemaine Clement) életébe enged bepillantást. Ezek a pár száz éves vámpírok már sok mindenről lemondtak,... több»
Szereplők: Jemaine Clement, Rhys Darby, Madeleine Sami, Adolf Hitler, Taika Waititi
