A Sátán hozta Unhappy Place-ben! - Egy névtelen ember szürreális és nyomasztó kalandjai egy vadnyugati kisvárosban

:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Amíg nem láttam ezt a filmet, azt hittem, hogy A szakértő a legbizarrabb western, amihez szerencsém volt, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Giulio Questi valami olyat produkált, amit nehéz szavakba önteni, viszont aki már megnézte ezt az alkotást, valószínűleg sokáig emlékezni fog rá. A film rendkívül nyomasztó, sűrű atmoszférával bír, és az emberi lélek legsötétebb bugyraiba vezeti be a nézőt, ebből a rémálomból viszont nehéz a felébredés.

A Sátán hozta Unhappy Place-ben! - Egy névtelen ember szürreális és nyomasztó kalandjai egy vadnyugati kisvárosban

Noha Questi munkája az angolszász nyelvterületen Django Kill… If You Live, Shoot! címen lett ismert, a valóságban semmi köze sincs Sergio Corbucci klasszikusához, feltehetően csupán annak sikerét akarták kihasználni a reklámozásban. A történet főhőse ugyanis végig névtelen marad: az Idegennek hívott férfi (Tomás Milián) kálváriáját járja végig a néző is a mintegy két óra alatt. A kezdő képsorokban azt láthatjuk, amint az Idegen előbújik egy tömegsírból, és két indián megmenti őt a haláltól. A film ezt követően egy ideig furcsa elbeszéléstechnikát alkalmaz, ugyanis először csupán az élet-halál között lebegő Idegen lázas vízióiban bukkannak fel emlékfoszlányok a múltjából, majd később egy hosszabb flashback segítségével megismerhetjük a férfi múltját. Kiderül, hogy az Idegen egy félvér mexikói bandita, aki az amerikai polgárháború során a társaival amerikaiaknak segített ellopni az aranyat a hadseregtől. A segítségért cserébe azonban a saját sírjukat kell megásniuk, amelybe belelövik őket. Az Idegen innen menekül meg, és az indiánok segítségével eljut egy városkába, amelynek jellemző módon Unhappy Place a neve.

Korábban ott kötöttek ki az amerikai aranyrablók is, akiket Oaks (Piero Lulli) irányít. A csapat már a városba való bevonulásakor is bizarr eseményekkel szembesül: az egyik ház előtt egy meztelen kisfiú játszadozik a fütyijével, a másik előtt egy földön fekvő kislány hátára tapos egy kárörvendően nevető férfi, egy harmadik házban egy nő harap bele egy férfi karjába. A java azonban csak ezután következik, ugyanis a városka lakói hamar rájönnek, hogy a férfiak körözött rablók, s az arany utáni vágy felbolydítja a lakosságot. Az emberek a bártulajdonos Templer (Milo Quesada) és a pszichopata prédikátor, Alderman/Hagerman (Paco Sanz) vezetésével brutálisan meglincselik a rablókat, majd felakasztják őket, némelyiket a lábánál. (Egyes vélemények szerint Questi a második világháborúban szerzett élményeit dolgozta fel ebben a filmjében, és e jeleneteket látva valóban nem kizárt, hogy ilyen szándékok is mozgatták őt.)

Ebbe a szürreális és erőszakos környezetbe csöppen bele az Idegen, aki rövidesen különböző csoportok harcának kereszttüzébe kerül. Templer és Alderman/Hagerman természetesen maguknak akarják az aranyat, ám hogy a helyzet még cifrább és bizarrabb legyen, színre lép egy erőszakos földbirtokos, Sorrow (Roberto Camardiel), akinek a fekete ruhába öltözött emberei bizony nagy valószínűséggel homokosok. Itt ismét tetten érhető a fasizmusra való utalás, a fekete ingesekre emlékeztető bűnözők – ha lehet ilyet mondani – még a városlakóknál is romlottabbak, erkölcstelenebbek. Elrabolják Templer fiát, az apa azonban nem hajlandó egyezkedni. A fiú reggel agyonlövi magát, miután feltehetően megerőszakolták őt a banda tagjai. Az Idegen visszaviszi a fiú holttestét a városba, akinek a koporsójába rejti el az apja az aranyat. A temetést követően azonban Alderman/Hagerman agyonlövi Templert, az Idegenre terelve a gyanút, aki közben szerelmi viszonyba bonyolódik Alderman/Hagerman feleségével, akit a férje próbál őrületbe kergetni, és egy szobába zárva tartja őt. A prédikátor magához veszi az aranyat, miközben újabb hadjáratot indít, ezúttal az Idegen ellen. A néző itt is erőszakos jelenetek látványában tobzódhat, például megfigyelheti, hogyan skalpolja meg a feldühödött, vérszomjas tömeg az egyik indiánt. Az Idegen Sorrow fogságába esik, aki válogatott kínzásokkal akarja vallomásra bírni őt, többek között vérszívó denevéreket is bevisz a cellába a krisztusi pózban kikötözött és megvert Idegenhez. A férfit azonban kiszabadítja a másik indián, s minden készen áll a végső leszámolásra.

A poros kisvárosban játszódó történet sötét hangulatához a helyszínen túlmenően hozzájárulnak a különböző figurák is: a fondorlatos Templer, a szintén pénzéhes szolgálója, illetve Templer beteges lelkületű, labilis fia. A másik oldalon az erőszakos, kéjenc Sorrow (bár bizonyos értelemben véve ő a legviccesebb szereplő a történetben: van egy beszélő papagája, és szeret a játékkatonáival játszadozni), a harmadikon a pénzéhes Alderman/Hagerman, aki vallási köntösbe burkolja az embergyűlöletét és az arany utáni sóvárgását, és fanatizálni tudja a tömegeket. Az egyszerű városi emberek sem jobbak, erőszakosak, torz lelkűek, bármilyen kegyetlenségre kaphatók. De maga a főszereplő sem ártatlan, hiszen szerepe volt a katonák lemészárlásában és az arany elrablásában. Voltaképpen nincs is igazán pozitív szereplő, talán csak a két indián, illetve Alderman/Hagerman felesége, róluk viszont még kevesebbet tudunk meg, mint a többiekről.

A film érdekessége, hogy westernként nem, vagy csak bizonyos megszorításokkal működik. Szinte valamiféle antiwesternt látunk itt, maga az Idegen is inkább antihős, zömmel csak tétlen szemlélője – rosszabb pillanatokban pedig elszenvedője – az eseményeknek, mintsem alakítója. A történet inkább mint társadalmi szatíra funkcionál, a városiak brutalitásáról, cinizmusáról rántja le a leplet, és bepillantást enged a felszín alatt rejlő sötétségbe. A nyomasztó atmoszférát horrorisztikus elemek is gazdagítják, például az egyik embert a városlakók cafatokra tépik szét, miután megtudják, hogy egy aranytölténnyel lőtték le őt, a befejezésben pedig olvadt arany ömlik két főszereplőre egy ház kigyulladása során, s a néző az Idegennel és a városiakkal együtt lehet szemtanúja a két ember szörnyű kínhalálának. De maga Alderman/Hagerman felesége is mintha a gótikus horrorokat idézné meg, furcsa mellékszálat képezve a sztoriban. (Állítólag emberevéses jelenetek is szerepeltek az eredeti változatban, amelyek azonban még a bővebb, általam is látott, majdnem kétórás verzióban sincsenek benne.)

A cselekményszövés kissé túlbonyolítottnak tűnt a számomra, igazából, mintha hiányzott volna a kohézió a történetből, és néha mintha sehová sem tartottak volna az események. A film utazás az emberi aljasság mélyére – noha kétségtelenül van még ennél lejjebb is – olyan, mint egy LSD-s rémálom, amely a háború valós eseményein alapul. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg értelmezhetjük úgy is a történetet, hogy az az Idegen lázálma a gyógyulása során, netán a haláltusájának egyfajta kivetülése. A szürreális és nyomasztó légkör legtöbbször segít fenntartani a néző figyelmét, de helyenként bosszantóan vontatottá válik a történetmesélés, ami némileg elvesz a film ritmusából. Tomás Milián itt sajnos nem mutathatta meg a színészi képességeit, a figurája eléggé enerváltra sikerült, Paco Sanz időnként inkább a karikatúráját nyújtotta egy pap bőrébe bújt pszichopatának, viszont Roberto Camardiel szemmel láthatóan lubickolt az élvhajhász, gátlástalan Sorrow szerepében. A film zenéje érdekes – egyébként a magyar származású Vándor Iván munkája –, de nem túl ötletes, egy idő után fárasztó ugyanazt a dallamot újra és újra végighallgatni. Nem állítom, hogy nem láttam már jobb filmet (és westernt), mint ez, viszont a sajátos atmoszférája mégis egyedivé teszi. A Django Shoot… furcsa leszámolás a műfajjal, illetve a könnyed szórakoztatásra vágyó nézők reményeivel is, ugyanakkor talán az olasz fasizmusra és annak a 60-as évekbeli vélt vagy valós újjáéledésére adott reakciónak is tekinthető. Nem is nagyon tudom eldönteni, hogy jónak vagy rossznak minősítsem-e ezt a filmet, az mindenesetre tény, hogy ritkán látni ennyire sajátos hangvételű és nyomasztó alkotást. Összességében talán 3,5 pontot tudnék megszavazni, mert elég nehéz befogadni ezt a produkciót.