Nagyon szeretem az olyan filmeket, amelyben több műfaj elemei keverednek. Az Őszi falevél pont ilyen, ahol a romantika, a dráma és a thriller műfaji elemei vegyülnek egy kis film noiros feelinggel megspékelve. A címmel ellentétben a filmnek (szinte) semmi köze nincs az őszi falevélhez, azonkívül, hogy néha felcsendül Nat King Cole azonos című, híres dala (amit később még rengetegen énekeltek fel újra), így nem érdemes reménykedni benne, hogy egy szép, őszi tájakkal tarkított filmet kapunk. A címválasztásnak inkább promóciós okai lehettek, de ezzel semmi baj sincs, sőt szerintem egészen kellemes cseng a cím még magyarul is.
Ha nagy vonalakban akarnám jellemezni, akkor egyértelműen azt mondanám, hogy ez egy tipikus Joan Crawford film, akinek a neve ugyanakkora a plakáton, mint maga a cím. Ma már talán nincsenek is olyan filmek, amelyek ennyire egy színészre lettek "szabva". Joan Crawford a legfőbb főszereplő, aki minden jelenetben ott van, és mindig kapunk egy jó hosszú közeli képet az arcáról. Szerintem fenomenális színésznő volt, aki tekintélyt parancsoló jelenlétével elérte, hogy mindig mindenki őrá figyeljen, és ebben a filmben valami brutális energiákat mozgósított. Minden lélegzetvétel, szemforgatás és szájremegtetés egyszerűen zseniális volt a részéről, sőt elvileg a művésznő azt is tudta kontrollálni, melyik szeméből gördüljön ki könnycsepp egy adott jelenetben. Szerintem az ilyen színészek és színészi teljesítmények teljesen eltűntek mára.
Crawford "mögött" még találunk erős egyéniségeket, mindjárt magát a rendezőt, Robert Aldrich-ot, aki a mára nagy klasszikussá növő Csókolj halálosant és a híres Crawford–Davis filmet, a Mi történt Baby Jane-nelt rendezte. Ez a film nyugodtan nevezhető a Baby Jane "kis testvérének", csak itt a testvérpár helyett egy szerelmespár van a középpontban, akik között ráadásul nagy korkülönbség van. Az Aldrichra jellemző film noiros stílus és pszichológiai thriller itt is tetten érhető. Crawford mellé pedig megkapjuk a fiatal és szemtelenül jóképű Cliff Robertsont, aki a William Holdennel forgatott Piknik után egyből egy másik színészlegendával szerepelhetett együtt.
Robertson játéka bámulatos volt, kitűnően asszisztált Crawford mellett, és habár szerepe megkívánta volna, hogy ő legyen a legemlékezetesebb a filmben, ez nem valósult meg (részben Crawford sztárereje miatt). A kameramunka is fantasztikusra sikeredett, és a film noirokra jellemző árnyékolás szerves részét képezi a történéseknek, de talán ez nem is olyan meglepő, ha valaki már látott pár Aldrich rendezte filmet.
Rendkívüli film emlékezetes alakításokkal és zenével, valamilyen benyomást biztosan fog kelteni minden nézőjében, annyira stílusos. Az 52 éves korában is sugárzóan gyönyörű Miss Crawford 1945-ben, az Oscar-díjjal másodvirágzásba kezdődött pályafutása ezután a film után ismét nyugvópontra jutott, hogy 1962-ben Bette Davis-szel együtt ismét a csúcsra törjenek.
Magyar feliratot készítettem a filmhez, bátran ajánlom mindenkinek a megtekintést.
