A vasszív örökké dobog

2020.01.01 18:35 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 127x

0

"Én nem vagyok puska!”

A ’90-es évek animációs fronton számos trendnek és újdonságnak az időszaka volt. Tanúi lehettünk egy Disney-reneszánsznak, a technológiai újításával a köztudatba szabályszerűen berobbant a Pixar, és egyre nagyobb teret hódítottak a Japánból származó animék. Ebben az évtizedben nagyon sok minőségi és sikeres egész estés animációs debütált, többségük pedig nemcsak akkor tudta ámulatba ejteni gyerekkorú nézőjét, hanem felnőtteknél is képesek arra a bizonyos „varázslatra”. De a 2000 előtti utolsó tíz év nemcsak az anyagi értelemben vett sikertörténetek periódusa, s erre pedig keresve sem találhatunk jobb példát, mint jelen vélemény tárgyát, vagyis a Szuper havert, amelyet több helyen is úgy emlegetnek, hogy a „filmtörténelem egyik legkevésbé megérdemelt bukása”. Brad Bird (játékfilmes) rendezői debütálása tavaly töltötte be a második X-et, ám az idő vasfoga még mindig nem kezdte ki sem a címszereplő óriást, sem a film igazi nagyságát. A Szuper haver ugyanis túl azon, hogy egy remek animációs alkotás, egyben egy kiváló bizonyíték arra is, hogy a dicsőség nem csak és kizárólag pénzben mérhető.

A sztori a hidegháborús időszakba repít minket, egész pontosan az ’50-es évek második felébe. A Maine államban található Rockwell partjaihoz közel egy azonosítatlan repülő tárgy zuhan le, majd tűnik el a város melletti erdőben. A korszaknak megfelelően a helyiek a Szputnyikra, vagy más orosz csodafegyverre gyanakodnak, mígnem egy kilencéves kis srác, Hogarth Hughes egy éjszaka rá nem bukkan az égből jött jövevényre, amely nem más, mint egy óriásrobot, amelynek nincsenek emlékei, és kedvenc eledele a vas. Kettejük első találkozásából aztán szép lassan barátság szövődik, ám egy ekkora „havert” nem lehet sokáig rejtegetni: az óriásról szóló pletykák eljutnak Washingtonba, melynek hatására egy fontoskodó ügynök jelenik meg a városban, hogy felkutassa az idegent, mely a kormány szemében egyet jelent az országot veszélyeztető fenyegetéssel.

Azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy a Szuper haver remekül használ ki olyan alapélményeket, amelyekkel minden kis srác eljátszott, miután először látott életében sci-fit, vagy más, fantasztikumot használó filmet, s ezek mondhatni tökéletesen szintetizálódnak a történet főszereplőjében. Hogarth Hughes ugyanis egy olyan kis srác, aki szuperhősökről szóló képregényeket olvas, és esténként titokban inváziós filmeket néz, és hajtja a gyermeki kíváncsiság, hogy mi lehet az égből jött valami (ő például egyből egy Marsról indított támadásra gondol). De felfedezhető benne az a fajta naivitás is, hogy egy ekkora robotban ő nem holmi pusztító fegyvert lát, hanem egy társat, egy lehetséges barátot, s ennek köszönhető, hogy jóhiszeműen közelít az óriáshoz, gyermeki módon próbálja megértetni magát vele, s tanítgatni a világ dolgaira, melyből olyan komplex dolgokig is eljutnak, hogy mi a rossz, és mi a jó.

A legfontosabb eredménye pedig végső soron az, hogy az előbb említett jóhiszeműség és nyitottság nagyon könnyen átragad a nézőre is, így könnyen tudunk azonosulni Hogarth-tal, s könnyebben tudjuk elfogadni ezt a különös barátságot, és ezért tud a szokottnál is meghökkentőbb lenni az a jelenetsor, amikor a robot elkezd emlékezni a Földre érkezése előtti életére, majd megmutatja, milyen fegyvereket is rejt a vaspáncél. A filmben felbukkanó „a fegyvernek lelke van” olvasathoz egyébként kiváló keretet biztosít az ötvenes évek, amikor is az élet szinte minden területét átitatta a paranoia és az idegen erőktől való félelem. A Szuper haver ezekre is nagyon ügyesen reflektál, és építi be a történetébe (az iskolákban használt „védekezés atomtámadás ellen” videóktól kezdve az atombomba használatáig). És arra is remekül rávilágít, hogy a valódi veszélyt néha nem is valami idegen jelenti egy ország számára, hanem egy túlbuzgó, elvakult, önmagát hazafinak tituláló mitugrász (ha egy apró hibát fel lehet róni a filmnek, az pont Kent Mansley túlzottan egydimenziós karaktere).

Mindazonáltal a Szuper haver nemcsak egy különös barátság, hanem egy felnövés története is, méghozzá az óriásé, amelyet legjobban a filmben elhangzó tanítás hangsúlyoz: az vagy, ami lenni akarsz. Ráadásul mindezt egyáltalán nem giccses módon adja át nekünk szűk másfél órában. Egy hatalmas szívvel megáldott filmről van szó, amely húsz éve képes megmelengetni a legzordabb szíveket. Az, hogy annak idején a kasszáknál bukott, mindezek fényében kicsit érthetetlen, de ahogy fentebb is említettem, az emocionális löketét talán nem is lehetne pénzben mérni. Ha pedig eme írás után csak páran megtekintik ezt az animációs csodát, annak valóban csak örülni lehet.