Elegáns gazfickók

2020.02.02 09:23 Lubi Olvasottság: 769x

2

Guy Ritchie új rendezésével visszatért gengszterfilmes gyökereihez. Az angol fenegyereket nem véletlenül kiáltották ki karrierje kezdetén az új Quentin Tarantinonak. Első két filmje, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső és a Blöff egyértelműen Tarantino korai munkásságát idézik. Ritchie történetvezetési stílusa hasonló időfelbontó szerkezetű, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, vagy a Jackie Browne. Valamint a modern gengsztertematika, a laza dialógusok (sok-sok trágársággal) és az emlékezetes karakterek mind szembetűnő hasonlóságok. Ezek alapján Guy Ritchie moziját úgy lehetne legegyszerűbben leírni, mint a Tarantino esszenciához adott jó nagy adag „brit suttyóság” filmjei. Jó pár nagy költségvetésű blockbuster (Aladdin, Arthur király: A kard legendája, Sherlock Holmes) elkészítésével töltött év után az Úriemberek ismét ehhez a formulához tér vissza.

A történet egy sikeres drogvállalat eladása körüli mizériákat járja körül. Ahogy az lenni szokott, természetesen semmi sem alakul terv szerint, de ami az egyik pillanatban baklövésnek tűnhet, az a következőben már egy nagyobb terv része. A gengsztertematikájú történet számos csavart tartogat, noha híján marad az igazi meglepetéseknek. Ennek ellenére folyamatosan magára szögezi a tekintetet, de ez elsősorban nem az ötletes történetnek, hanem a kifogástalan dialógusoknak köszönhető. A filmben számos izgalmas és kifinomultan laza akciójelenet kapott helyet, mégis a valódi fénypontjai a történetnek a karakterek között pörgő szópárbajok. Minden autósüldözést és lövöldözést vagy bunyót felülmúlnak az elegáns öltönyökbe bújó proli gengszter suttyók egymás egójának feszülő prédikációi. Az öntelt monológokat gyakran szerelik le odavágó egysorosokkal. Folyamatosan repkednek a szállóigék és szóviccek a szellemesen megírt pörgő párbeszédekben, amiket a zseniálisan összeválogatott színészgárda tölt meg élettel.

A film minden szereplője a legkiválóbb színész-karakter párosításból születik. Hugh Grant tenyérbemászó, öntelt oknyomozó újságírója viszi a prímet, de Colin Farrell kispolgári sportedzője testesíti meg a suttyóság mintaképét. Rajtuk kívül a kvázi főszereplő Matthew McConaughey visszavonulni készülő marihuána termesztő üzletembere, és az ő jobbkezét alakító Charlie Hunnam is remekel, ahogy Henry Golding is zseniálisan utálni való az ellenséges kartell egyik vezetőjeként. Az alakításokat pedig nagyban segítik a karakterekhez illő kosztümök. Egy-egy ruhadarab előre képes elárulni viselője személyiségét a filmben, és láthatunk pár valóban szórakoztató ruhadarabot is. Az elegancia nagyrészt a külsőségekben, és főként az öltözködésben nyilvánul meg. A csillogó felszín alatt viszont gátlástalan gazemberek lapulnak. Ezért a velük való azonosulás is csak olyan felszínes, mint a karakterek maguk.

Stílusában és karaktereiben az Úriemberek számos hasonlóságot mutat a Kingsmen: A titkosszolgálattal is. A brit huligánok világa, az elegancia jellemformáló hatása, a klipesztétikát használó vágási technika, a pörgő dialógusok és a humor mindkét mozi közös erénye. De míg a kémfilm-paródia a látványos és kreatív akciókra fektette a hangsúlyt, addig Guy Ritchie a dialógusokra és az időszerkezetet megbolygató, nézőpontokat vegyítő, szubjektíven elrendezett epizodikus cselekményre építette filmjét. És ebből a tematikusan elrendezett, töredékes szerkezetből kifolyólag valódi jellemfejlődése sincs a karaktereknek. Ezt párosítva az azonosulás felszínes lehetőségével bármennyire lazák és jól eljátszottak a karakterek, a teljes film összképét tekintve felszínes és felejthető marad.

Az Úriemberek kiváló szórakozás, igazi könnyed kikapcsolódás, de nem szolgál valódi tanulsággal, drámai csúcspontokkal. Valószínűleg nem válik kultfilmmé, de Guy Ritchie karrierjének egyik erősebb darabja, amit a rendező kedvelői garantáltan élvezni fognak.