A kék sün magánya

Bár a kapkodva (vagy épp ellenkezőleg, egy nagyon tudatos médiahack keretében) kiadott, a rémes CGI miatt közröhej tárgyává vált előzetes, a további munkálatok és az ezekből fakadó jelentősebb csúszás alapján úgy tűnhetett, hogy a videojátékokból ismert Sonic mozifilmes kiruccanása a Macskákhoz hasonló monumentális katasztrófa lesz, a végeredmény alapvetően fájdalommentes, sőt a tizenkét-tizennégy év körüli közönség még akár remekül is szórakozhat rajta.

A Csatahajó, a Pixel, a Pikachu-detektív, a Slender Man vagy Az Emoji-film után már felesleges fennakadni azon, hogy a lelketlen profitszerzésen túlmenően miért tartják a stúdiók jó ötletnek az olyan videojátékok, internetes mémek vagy mesék élőszereplős mozifilmekké történő adaptálását, melyek hangulata és veleje gyakorlatilag ábrázolhatatlan ebben a formában. Sonic sztorija különösen érdekes, hiszen egy szebb napokat látott virtuális hősről van szó, aki a '90-es évektől kezdve főként oldalnézetes platformerek főszereplőjeként ejtette ámulatba a játékostársadalmat, köszönhetően a gyors, lendületes játékmenetnek, az egyszerű, de élvezetes irányításnak és a nyaktörő sebességérzetnek.

A kék sün magánya

Sonic az elmúlt években a 2006-ban készült rémesen bizarr reboot, valamint annak két évvel későbbi, egy fokkal jobban sikerült folytatása óta főként mobiljátékokban tűnt fel, emellett a Super Mario Kart nyomdokain haladva versenyzős játékok készültek a franchise-hoz, melyekben a szereplőkkel körözhetünk, de a korábbi darabok HD remastered-verzióit is kiadták különböző platformokra. Ennek ellenére a karakter kikerült az élvonalból, legalábbis a Sonic-franchise nem állta olyan jól a sarat, mint például a Mortal Kombat, a God of War, a Tomb Raider vagy a Devil May Cry, mely brandek továbbra is tripla A-s címek formájában ostromolják a toplistákat.

Sonic tehát elsősorban a régi gamerek számára lehet ismerős, a film alkotói mégis úgy gondolták, hogy családi moziként érdemes közelíteni az anyaghoz, vélhetően azon az elven, hogy az eltelt évtizedek alatt szülővé vált egykori játékosok úgyis beülnek majd rá a gyerkőcökkel. Elvégre érdemes lehet megmutatni a porontyoknak, mi rabolta el apu idejét a Sega-korszak zenitjén. A Sonic, a sündisznó elsősorban a tizenkét-tizenhárom éves gyerekek számára lehet tartalmas szórakozás, ugyanis az amerikai családi filmek legtipikusabb megoldásaival dolgozik: erőltetett, jópofának szánt egysorosok repkednek, az addigi cselekményt összegző, papírízű párbeszédek váltják egymást egy-egy akciódúsabb szakaszt követően, a helyzetkomikum pedig kimerül a slapstick-szerű esés-kelésben vagy épp néhány altesti poénban. Ezek mellett azért akad némi morális muníció is a sztoriban, a film barátságról, összetartozásról és toleranciáról is igyekszik tanulságokat megfogalmazni.

Az első trailer után szapult CGI ezúttal kifejezetten jól néz ki, Sonic külseje hűen idézi meg a videojátékokat, de a robbanások, a teleportálásra használt gyűrűk és a különféle kütyük is stílusosak, érződik a végeredményen, hogy Jeff Fowler rendező animátorként és vizuális effekt-szakemberként is dolgozott korábban, a digitálisan létrehozott elemek organikusan épülnek be a valós helyszínekbe. A filmmel meglepő módon akkor van a legkevesebb gond, amikor a címszereplőt látjuk a vásznon: Sonic szerethető figura, jó döntés volt a forgatókönyvírók részéről, hogy a karakter fő traumájaként az egyedüllét jelenik meg, mivel rejtőzködnie kell az emberek világában. Ebből aztán élvezetes, bár sokszor öncélú jelenetek kerekednek, melyek – hiába funkcionálnak terjengős közjátékokként – remekül megidézik a játékok hangulatát.

A sztori másik főszereplője és a köré épülő „felnőtt szál” már problémásabb. James Marsden játssza Tom Wachowski rendőrt, aki az álmos amerikai kisvárosból San Franciscóba költözne komolyabb kihívások reményében. Tom egy véletlen folytán összebarátkozik az emberi dimenzióban magányosan bóklászó Sonic-kal, és akaratlanul is belebonyolódik a sündisznó ellen folyó hajtóvadászatba, melyet a kormány részéről az őrült tudós, Dr. Robotnyik (Jim Carrey) vezet. Innentől a buddy movie-k alapelemei köszönnek vissza, azonban Marsden sajnos nem igazán tud életet lehelni a kétdimenziós főhősbe, így azok a jelenetek, melyekben ő és filmbéli felesége, Maddie (Tika Sumpter) hivatottak lekötni a nézőt, a felnőttek számára túlságosan sablonosak és kiszámíthatók, a fiatalabb közönségnek pedig szárazak és érdektelenek lehetnek. A címszereplőn kívül Jim Carrey menti meg a filmet, aki lubickol a kattant zseni szerepében: minden megszólalása vicces, a korai sikerszerepeit idéző harsány arcjátéka remekül szolgálja a klasszikus főgonosz attribútumokkal rendelkező karaktert.

A Sonic, a sündisznó egy teljesen átlagos, fogyasztható, de sok helyen lötyögő családi mozi, melyből sokkal nagyobb katasztrófa is lehetett volna. Jeff Fowler egy olyan filmet hozott össze, melyre bátran be lehet ülni a fiatalabb családtagokkal, akik biztosan sokkal jobban fogják értékelni az ikonikus karakter kalandjait, mint az egykori kocajátékosok. Azonban a Sonic, a sündisznó arra mindenképp alkalmas, hogy kedvet csináljon a játékokhoz, ez pedig nem is rossz eredmény egy olyan filmtől, melyet a korábbi bénácska karakterdizájn miatti rajongói felháborodás okán újra kellett dolgozni. Bőven láttunk az elmúlt években ennél rosszabb játékadaptációkat is.

akció | családi | kaland | sci-fi

Sonic, a sündisznó egy számára is ismeretlen rendkívüli erőre tesz szert. Úgy dönt, hogy a Földön keres menedéket, hogy biztonságban tudhassa magát, ehhez azonban senki sem... több»