Dario Argento második rendezése 1971-ben látott napvilágot A kilencfarkú macska címmel, amit az Állat-trilógiája középső felvonásaként szoktak emlegetni (az első az 1970-ben készített Kristálytollú madár volt, míg a záró darabja az 1971-es, 4 légy a szürke bársonyon című film volt). Fontos megemlíteni, hogy a három filmnek nincs köze egymáshoz, tehát teljesen mindegy, hogy milyen sorrendben nézi meg az ember őket.
A legtöbb helyen minőségileg rangsorolják Argento Állat-trilógiáját, én ezt mégsem tenném; úgy gondolom, hogy itt még csak keresi önmagát és azon stílusjegyek összességét, melyek kellettek ahhoz, hogy azzá váljon az olasz filmiparban és a világ filmiparában, ami. Azt is írhatnám, hogy talán eme három film kellett ahhoz, hogy oly minőségi alkotásokat köszönhessünk neki, mint az 1975-ös Deep Red (Mélyvörös) vagy az 1977-es Suspiria (Sóhajok). Jómagam mindhárom korai filmjével meg voltam elégedve, igaz mind szenved valamilyen gyermekbetegségben, amiket viszont szépen lassan el is hagy Argento a későbbi műveinél.
A címválasztás érdekes, hisz A kilencfarkú macska nem egy torz élőlényt takar, hanem a filmbéli gyilkosunk gyilkos eszközére utal, ami egy fojtó korbács, amit a filmben talán, ha egyszer említenek meg. Argentónak ez a fajta játéka a filmjei címével nagyon is jellegzetes volt az Állat-trilógiában, hisz a Kristálytollú madárban talán csak egy pillanatra láthatjuk azt a madarat, ami végül is lebuktatja a gyilkost, míg a 4 légy a szürke bársonyon című filmben is valami hasonlót láthatunk. Azt, hogy ezt a trilógia középső darabjában is megteszi-e Argento, nem feltétlenül mondanám, hisz itt a címválasztásnak nincs akkora hordereje és befolyásoló tényezője, mint a két másik filmnél.
A film története ismételten jó, legalábbis ötletszinten biztos. Merthogy itt éreztem némiképp egy kis problémát, ami annyira azért nem zavart, ez pedig a lendületesség, pontosabban annak a hiánya. A legtöbb filmjében (és még a koraiakban is) sikerült elérnie, hogy fokozatosan egyre nagyobb fordulatszámon pörögjenek, ahogy a cselekmény halad előre és az áldozatok száma egyre gyarapodik. Itt viszont annyira nem. Pedig még az első harmada nem ezt támasztja alá, de sajnos a középső harmada igencsak lassú, és néhol teljesen felesleges történetszálakat fűz a fő csapásirányba, ami akkor egyáltalán nem lenne baj, ha ezen mellékszálak azzal foglalkoznának, ami a nevükben is van, a mellékkarakterekkel. Ez viszont csak részben igaz, hisz annyira felszínesen érinti ezeket Argento, ami számomra teljesen meglepő volt. Nem mondom, hogy szinte unalomba fullad a filmnek az a része, ahol már igencsak pörögnie kellene, hanem sokkal inkább lassít a történetvezetésen, ráadásul szerintem teljesen feleslegesen. A befejezését pedig kissé összecsapottnak éreztem, ráadásul a gyilkos magyarázata a tetteire is hagyott bennem némi hiányérzetet.
A szereplőkkel nem volt problémám, egész jól teljesítenek a rájuk szabott karakterek bőrében. Amit még kiemelnék, az a vágásokkal elért, egész kellemesen feszült hangvétel. Nem mondanám, hogy izgalommentes eme alkotása, de azért Argentótól láttunk ennél sokkal, de sokkal jobbat is. A másik, amit szintén kiemelnék, az Ennio Morricone (1928–2020) zenei aláfestése. Morricone itt is, mint oly sok számtalan filmjében, kiemelkedőt nyújt.
Mindet egybevéve A kilencfarkú macska egy kevésbé brutális giallo, vagy inkább mondanám csak egy szimpla kriminek, hisz azért több olyan dolog is hiányzik belőle, ami a giallók világába sorolható, de ettől függetlenül nem rossz film.
