Szerelmi sokszög...

2021.02.18 20:18 Gyorvik Olvasottság: 1089x

3

Az, hogy szenvedélyek és szerelmi sokszögek, egyszerűen nem képes kifejezni azt a légkört, ami eluralja eme mozit. Középpontjában egy dimenzión túli, vad érzékiség húzódna, de valójában nincs, ehelyett inkább egy végtelen vágyspirál, amit láthat a néző, mely mindenkit önmagába húz, mint a távoli fekete lyukak, amelyek még a fényt is magukba szippantják.

Nem titok, minden korszaknak megvoltak az ún. aktuális szépségideái és szimbólumai, másképpen ünnepelt sztárjai, akiknek az olykor sajnos közönségesebbnél ízléstelenebb érzelemvilágú írók sokkal több ordenáré szerepet szántak, mint amennyit képesek voltak eljátszani. S valóban, ponyvaregényszerűen ontották magukból a jellegzetesen kéjsóvár tartalmú darabokat. Ezt az angol nyelvterületen gyakran "paperback"-nek nevezik, amelyről még dal is született. Ez mindig is így ment, és történik a mai napig.

Nem véletlen, hogy a legtöbb kritikai megjegyzés mindig is a "csinálva van" szófordulatot használja, vagyis tudvalevően feltételezi a mögöttesen megbúvó producerek, menedzserek és stylistek garmadáját. Azokat, akik megálmodnak egy soha nem létező karaktert, ami után jóformán beleszugerálnak az általuk kiválasztott színészbe vagy színésznőbe egy megfoghatatlan ideát. Így keletkezik egyébként a nívótlan énképpel rendelkező generációk sora, akik idolokat követnek, s önmaguk sem tudják, miért.

Sajnálatos módon hasonló szerepkörbe jutott a jelen alkotásban Tristant alakító Brad Pitt is, akiből a 2000-es évekre az Y-generáció Alain Delonja vált. Ezt a fajta vizuális attraktivitást nem is átallanak kihasználni a producerek, akik felfedezték a 80-as évek végén létrejött romantikus komédiákban rejlő lehetőségeket – gondolhatunk itt a Micsoda nő (1990) vagy akár a Ghost c. filmekre. Ez önmagában még nem is lenne baj, hiszen egy önálló kultúrát óhajtanak alkotni, azonban az a szellemiség, amely uralja ezen mozifilmeket, áthatja még azon alkotásokat is, amelyben elég volna a történet adta lehetőségeket kihasználni. Ilyen módon lett módfelett érzelgős a Szenvedélyek viharában, melynek azért volt elég témája a kifejtésre ahhoz, hogy egyébként egy kimeríthetetlen témán rugódzon.

Már a film elején megtörténik az az érzelmi felütés, amelyet a három fiútestvér legifjabbik tagja – mindenki szeretett Samuelje – jegyesének feltűnése kelt. Ludlow ezredes végletekig gyámoltalan, legifjabbik fiúgyermekének jövendőbelije igen korán rájön, hogy az érzelmeket nem mindig lehet precíz módon kontrollálni. Nem is feltétlen sikerül. A háború helyette is megteszi, a három testvér ugyanis apjuk minden ellenvetése ellenére Európában köt ki, a fronton.

Samuel – nos, fogalmunk sincs, miért – valószínű nem feltétlen tudott a háborúkba elindulók/onnan visszatérők mindenkori arányáról. Nem mellékesen éppen frigyre szándékozott volna lépni az érzelmi hurrikánt elindító, gyönyörű szép Susannah-jával. Ennek tetejébe még közölni is elfejtette vele nemes indíttatású szándékát. Tristan – saját elmondása alapján – a célból, hogy öccsére vigyázzon, Alfréd bátyjuk pedig nem szeretett volna szégyent vallani a megvető bátorságú férfiak közt. Szegény jó apjuk sajnálatos módon egyébként is csak harmadikként szerette, s ha otthon maradt volna, az végképp megpecsételi rideg viszonyukat.

Az első világháború – a nagy háború, ahogy mondták – valódi létvesztő volt, ahonnan Samuel nem is tér vissza. A félbeszakadt kapcsolat okozta űrt előbb Alfred igyekszik betölteni, de Susannah képtelen érzelmileg elszakadni Tristantól. És miért? – teszi fel a néző a kérdést. A nem túl jól nevelt Tristan már az első nap flörtöl a lánnyal, majd másnap elcsábítja, végül egy nagy körút után engednek a vágyaknak, és megkísérlik beteljesíteni. Mi az, ami az igaz érzelmeknek, a józan ítélőképességnek az útjában áll? Először komikus, majd egyre irreálisabb, földöntúlibb, hogy Susannah-t a sorban követve (vagy megelőzve) – a maga módján – mindenki Tristanba szerelmes. Az öccse, az apja, bölcs indián tanítója, aki nem átall még egy medve lelkét is bele projektálni a vad érzelmű ifjúba. Egy medve lelkével játszani azonban veszélyes, s ezt egy ember tudta csak, a kis hölgy iránt a legnemesebb érzelmeket tápláló Alfred.

Susannah karaktere a legeklatánsabb példája a cél nélküli, a mély tudattalanból előtörő, az ösztönvilág rejtett mélységeiből feláramló, önemésztő létnek. Nem csak a "vágy titokzatos tárgyával" való betöltekezés során, hanem utána, előtte, közben, felette sem tudja emocionális világát helyes mederben tartani. Őrlődése melankóliává, depresszióvá fajul. Miért nem mondta el neki senki sem, hogy a szeretni tudás megtanulandó képesség, a boldogság keresése nem célra vezető, hiszen nem állapot, hanem fellángolás, extatikus pillanat? Susan ezt a felfokozott pillanatot szeretné örökké a magasban tartani, ám számára túl nehéznek bizonyul. Az elvarratlan érzelmi szálak – mint pókháló láthatatlan fonalai – a múltból váratlanul összerándulnak. Az elindított tettek hatásai kérlelhetetlenül utolérik szereplőinket.

Edward Zwick filmje valójában több, elementárisan ható szálon megragadható lett volna, mégis egy furcsa érzelemvilágra felfűzött epikus tragédiává alakult. Szívet tépő, keserves felhangja és a történet rezüméje – na és persze Anthony Hopkins grandiózus alakítása – némileg tompítja az egyébként néha nevetségessé fajuló szituációt, az állandóan önmaga pátoszában való vergődést.