Ansel Elgort a Csillagainkban a hiba című filmben nyújtott alakításával bebizonyította, hogy ragyogó tehetség, és az átlagos külső ellenére olyan kisugárzása van, ami keveseknek adatott meg. Ebben a filmben is egyértelműen ő uralja a vásznat, olyannyira, hogy az egyébként remek Kevin Spacey-t és Jamie Foxxot is simán lemossa. Ennek a srácnak a vérében van a filmezés, és a Baby Drivert nézve az jutott eszembe: de jó lenne ismerni őt személyesen, tuti, hogy folyton vele lógnék.
A sztori szerint Baby (Ansel Elgort) "amióta kilát a műszerfal mögül, autókat lop", mígnem aztán elcsen egy olyan járművet, ami az alvilági figura, Doki (Kevin Spacey) tulajdonát képezi. Megússza annyival, hogy a tartozását sofőrként tudja le a maffiózó felé, mígnem a dolgok nem várt fordulatot vesznek, szó szerint és átvitt értelemben is. Ugyanis olyan kreatív és látványos autós üldözésekkel van tele a film, amit ritkán látni – hiszen többnyire bankrablókat kell furikáznia –, megspékelve kőkemény akciókkal és persze szerelmi szállal is.
Ami pedig igazán egyedivé varázsolja, az a zenei aláfestés és a zene szerepe a filmben. Baby ugyanis egy autóbaleset következtében (melyben elveszítette a szüleit) olyan sérülést szenvedett el, amelynek hatására folyton zúg a füle, ezért állandóan zenét hallgat, hogy elnyomja valamivel. Minden egyes hangulathoz van egy-egy lejátszója, és a jelenetek zenei aláfestése nem más, mint amit hősünk éppen hallgat. Szervesen beépülve a cselekménybe, ritmusra dörrennek a fegyverek, csattannak a pofonok, vagy éppen maga Baby perdül táncra a jobbnál jobb dalokra. Csodálatos operatőri munka teszi mindezt felejthetetlenné, és pazarul megírt párbeszédek.
Doki karaktere nekem kicsit hozta a Ponyvaregény feelinget, Jamie Foxx szállította a jobbnál jobb beszólásokat, Ansel Elgort karaktere pedig ha nagy ritkán megszólalt, akkor azt közhelyeket és kliséket mellőzve tette. Rendkívül egyedi hangulatú, pergő ritmusú, friss, akciódús mozi, amitől garantáltan újra beleszeretsz az életbe.
