David Ayer menesztése és James Gunn szerződtetése a legjobb dolog volt, ami a DC-vel és az Öngyilkos osztaggal történhetett. Ayer 2016-os Öngyilkos osztagja gyakorlatilag minden hibát elkövet, amit egy film elkövethet, James Gunn filmje pedig ironikus módon mindet kijavítja. A Warner is tanult annyira a hibás kreatív döntéseiből, hogy szabad kezet adott Gunn-nak, aki megmutja, milyen csodákra képes ugyanazzal az alapkoncepcióval egy hozzáértőbb, stílusosabb kivitelezés.
Igen, a film a maximumra teker mindent, ami benne van, legyen szó kiszámíthatatlanságról, csavarokról, csapatépítésről, karakterábrázolásról, humorról, őrült akcióról, vérgőzös hentelésről és minden egyéb szórakoztató elemről, melyekben alaposan bővelkedik. A nyitójelenet akár a film vizuális mottója lehetne: in medias res, zajos, véres, kaotikus, és rögtön jön egy csavar, ami fordítja a történetet. A forgatókönyv összeszedett, tele roppant kreatív megoldásokkal, melyekkel azt célozzák, hogy egyetlen percre se üljön le vagy váljon kiszámíthatóvá a cselekmény.
A 2016-os változatban oly monotonná váló A-ból B-be menetelést ötletesen több kisebb, önmagában is fontos küldetésre bontja, és önálló történetszálakat is vezet. A tempó elképesztően feszes, szinte minden jelenetre jut valamilyen bonyodalom és akció. Az R-besorolás is jót tett a hangulatnak, Gunn pedig kihozza belőle a legtöbbet. Nem válik öncélúvá, mindenből csak annyit használ fel, amennyi színesíti a történetet. A soundtrack elképesztően menő, szemben az Ayer-féle hatásvadász slágerválogatással, ezúttal minden jelenet az abszolút hozzáillő zenével lett aláfestve.
A vizualitás, a CGI nagyon a helyén, ahogyan a kameramozgások, a vágások szintén a látvány szerves részévé válnak, pl. az egyes szakaszok alcímei a környezetben rajzolódnak ki, vagy a földön heverő békesisakon tükröződve látunk egy jelenetet, ami nagyon elegáns megoldás. De a film mégis ott a legerősebb, ahol Ayer leginkább elhasalt 2016-ban: a karakterábrázolásban. Hosszú felvezető montázsok nélkül, a viselkedésük által mesél a karaktereiről, szinte észrevétlenül épít be a cselekménybe egy-egy információmorzsát az előtörténetükről. Annak ellenére működik fantasztikusan a karakterábrázolás, hogy a főbb karakterek az első felvonásban látottak reprodukciói. Van itt a lánya miatt harcoló mesterlövész, a képességeit szorongással elfojtó férfi, humanoid krokodilember helyett humanoid cápa.
Annak, hogy mégis sokkal emlékezetesebb és kedvelhetőbb ez a csapat, mint amaz, a hatványozódás a kulcsa. Hasonló, mégis több, jobb, kidolgozottabb, stílusosabb. A korábban elég sótlan Rick Flagből is egy sokkal dinamikusabb figurát faragtak, a nagy visszatérő, Harley Quinn pedig a Ragadozó madarak szellemisége szerint üres biodíszlet helyett egy eleven, komplex személyiség, aki ismét egy új oldaláról mutatkozik be: ha a helyzet úgy kívánja, előveszi a szadista énjét, ugyanakkor őrültségében is (viszonylag) felelős döntéseket is tud hozni.
Bladsport karaktere aggodalomra adott okot amiatt, hogy annyi mindenben egyezik Will Smith korábbi karakterével, Deadshottal. Viszont a látszólagos hátrányait maximálisan az előnyére fordítja, és Idris Elba egy sokkal hatásosabb alakítást nyújt, igazi impulzív vezéregyéniséget produkál. John Cena eddigi színészi kvalitását tekintve szintén gyenge pontnak tűnt, de Peacemaker karaktere szintén pozitív csalódás lett. Cena hűvös, flegma játéka remekül feküdt a karakterhez, a Blodsporttal való rivalizálás nagyon jól állt neki, remek a kémia a két színész között, a Rick Flaggel való konfliktus pedig bizonyos szintű mélységet kölcsönöz neki. King Shark megtestesíti mindazt, ami Gyilkos Krok ábrázolásából hiányzott; kendőzetlenül vérszomjas, de egy csipetnyi ártatlan naivitással is megfűszerezték, ami emlékezetessé és kedvelhetővé is teszi.
Legnagyobb előnye, hogy mer kísérletezni, nemcsak mondja, hogy mennyire rosszak a karakterei, hanem elég merész ahhoz, hogy valóban őrült gyilkosokként mutassa meg őket, fel meri áldozni őket, mer véres, elborult lenni, egyszóval kimondhatatlanul tökös. Nem véletlen a plusz névelő a címben: James Gunn agyszüleménye a nagybetűs Az Öngyilkos osztag; egy egyszeri, sajátos élmény, egy olyan szuperhősfilm, mely már nagyon régóta hiánycikk volt, és melyet nem fognak egyhamar felülmúlni.
