Vérszegény vérontás

2021.10.16 15:20 Artemisia Olvasottság: 157x

10

A 2018-as Venom-film bár nem éppen azt nyújtotta, amit egy Venom-filmtől elvárnánk, de a hibái mellett bőven voltak szerethető szekvenciái is, melyek nagyrészt a film egyensúlyának tudhatók be. Venom éppen annyira volt humoros, hogy kedvelhető legyen, de néha-néha megvillantak a gonoszabb tulajdonságai is, éppen annyira, hogy még komolyan vegyük.

Eddie Brock laza volt, pont annyira, hogy megkedveljük, de határozott motivációi is voltak, melyekkel könnyebb volt komolyan venni. A kettejük közötti kémia pont úgy működött, ahogy kellett; megvoltak a szellemes egysorosok és egymás szekálása, de nem vitték túlzásba a poénkodást, ugyanakkor kirajzolódott, hogy milyen jól tudnak együttműködni.

A képregényes alapoktól eltértek ugyan, de többé-kevésbé megtalálták a mértéket, hogy még a képregény-rajongókat is megszólítsák egyszer-kétszer. Vagyis megvolt benne a potenciál, hogy némi csiszolás és fejlődés után valami nagyon jó süljön ki ebből a 3 részesre tervezett fanchise-ból; a stáblistás jelenet, Cletus Kasady bevonása pedig be is ígérte a szükségszerű pallérozást.

Vérontó karaktere tökéletesíthette volna a gyenge lábakon álló, de azért a jó irány felé imbolygó felvezetést, azonban a Venom 2. innováció helyett egy hatalmasat lép hátra. Gyakorlatilag minden szempontból visszavesz az első rész diktálta tempóból, annak erősségeit nemhogy csúcsra járatná, inkább vagy lebutítja, vagy vérszegény önismétlésbe kezd.

A rendezői székben Ruben Fleischert váltó Andy Serkis előzetes kijelentését, mely szerint a Vérontó egy romantikus film lesz, valószínűleg senki sem vette elég komolyan, pedig véresen komolyan kell venni: a játékidő fele Eddie és Venom házaspárokat megszégyenítő civakodásával telik, de nem olyan frappáns és szórakoztató módon, mint az első részben, hanem kínosan túltolt, kiábrándító módon. Ráadásul infantilisek is ezek a jelenetek, hiszen bár azt (is) hivatottak reprezentálni, hogy Eddie számára milyen nehéz kordában tartani Venomot, azonban mikor függetlenedik Eddie-től, vérengzés és fejletépés helyett egy éjszakai bárban stand upolgat, vagy az emberi agyra kiéhezett szimbióta tyúkokat dédelget házi kedvencként.

De Cletus Kasadyval sem bánt hálásabban a forgatókönyv, noha még így is ő a film egyik oszlopa. Képregényes alapjait tekintve Kasady egy teljesen őrült sorozatgyilkos, ha úgy tetszik, a pszichopátia tökéletes megtestesítője, akinek a téboly és a káosz a lételeme. A film ehhez képest romantizálta a karaktert, és elmebeteg gyilkos mivoltát csak egy keretként használja, a legfőbb motivációja ugyanis a szerelem. A Vérontóval való egyesülésében is csak másodlagos cél az Eddie Brockon való bosszúállás, első a szerelme kiszabadítása és a házasság. És ami a legfájóbb és a legnagyobb mélyütés minden képregény-rajongó számára: a Sikoly iránti szerelme megakadályozza Kasady teljes egyesülését Vérontóval, és a legyőzésükhöz is éppen ez vezet... Noha valójában Kasady és Vérontó szimbiózisa messze a legtökéletesebb, felülmúlja Eddie és Venom kapcsolatát is, éppen azért, mert Kasadyt és a szimbiótát pontosan ugyanazok a célok vezérlik: ölni és pusztítani.

Az amerikai PG-13 besorolás eleve nem sok jót ígért, de még azt az enyhe sötétebb hangvételt és minimális brutalitást is kigyomlálták a filmből, melyet az első rész nyomokban még tartalmazott. A Marvel Univezum egyik legerőszakosabb gonosztevőjéről szóló film nélkülöz minden vért és brutalitást. A játékidő rövidsége pedig nem hagy elegendő teret Vérontó kibontakozásához. Noha a karakter külső megjelenése impozáns, néha horrorrisztikus, és az akciójelenetekben is remekül mutat, mindössze 2 nagyobb akciójelenetre futotta a 97 perces játékidőből, ami kevés, úgy pedig pláne, hogy minőség tekintetében sem hoztak ki mindent Vérontóból ezek a csörték. Woody Harrelsonnak jól áll a szerep, de túl gyerekessé butították a karaktert. Tom Hardy ugyan még mindig a tökéletes Eddie Brock, de már érezhető a játékán, hogy nem olyan szívvel-lélekkel csinálta, mint anno 2018-ban. Fáradtabb és unottabb az alakítása.

És felbukkan a filmben egy meglepetés szereplő, egy érdekes képregényfigura is, mégpedig Patrick Mulligan karaktere, akit annyira átlátszó és sablonos módon ábrázolnak, hogy jó eséllyel vagy senki észre sem vette, vagy a vetítés után 2 perccel már senki sem emlékszik az unalmas nyomozóra. Pedig az utolsó jelenetek egyik képkockájában megtörténik általa Toxin, a Vérontónál is erősebb és veszélyesebb szimbióta felvezetése a harmadik részhez.

A stáblistás jelenet az előző részhez hasonlóan nagy ígéretet fektet le, hiszen Toxin mellett Pókember bekapcsolódását is ígéri. Ezáltal ismét úgy néz ki, hogy harmadszor végre tényleg sikerül összehozni egy igazi, tökös Venom-filmet, de az eddigiek fényében nem árt óvatosnak lenni az elvárásokkal és reménykedéssel. Egy biztos: ha a széria folytatja ezt a mélyrepülést, és még ennél is összecsapottabb, igénytelenebb és érdektelenebb harmadik részt tesz le az asztalra, azzal a Sony a Marvel egyik legjobb gonoszának bálványát dönti le végleg.