Küzdelem a titokzatos ellenséggel

2021.10.21 11:03 Filmbarbár Olvasottság: 132x

1

Lino Ventura, az egyik kedvenc színészem miatt megnéztem ezt a filmet, de láttam már ennél érdekfeszítőbbet is. Tisztes középszer, az első egy óra pedig eléggé céltalannak tűnik, már ami a cselekményszövést illeti. Ráadásul a főszereplő viselkedése is kevéssé tűnik életszerűnek: miután összeverik, telefonon zaklatják, és majdnem megölik egy autós üldözés során, ő ugyan néha paranoid és agresszív módon viselkedik, de a cselekmény zöme mégis mindenféle családi ügyekkel telik.

Számomra idegesítő volt a sok töltelékjelenet, a családi összevisszaság boncolgatása (ki kinek a szeretője, férje, felesége stb.), és annyira lassú volt a film, mintha valamelyik korábbi korszak ráérős tempójában készült volna. Kicsit nehezen akart összeállni a kép, hogy végül is miről szólna a történet, és ha a film egészétől legalább annyira futotta volna, mint az utolsó kb. fél órától, akkor egy egészen élvezetes darabot kaptunk volna. Szerintem nagyon hiányzott az igazi tömörség, súly, feszültség a filmből, nem igazán éreztem azt, hogy kihasználták volna a „titokzatos ellenség” által megzsarolt férfi figurájában rejlő potenciált (pl. sokkal hangsúlyosabbá is válhatott volna az, hogy sem a főhős, sem a néző nem tudja, mi lehet a kiváltó ok: egy korábbi újságcikk, politikai machinációk, bosszúvágy stb.).

A történet második fele bizonyos értelemben még gyengébb (gyakorlatilag feszültségmentes a film végét záró autós üldözés), de legalább valamivel mozgalmasabb, és legalább vezet valahová a nyomozás. Igaz, kicsit blőd módon sikerül leszámolni a főgonosszal, de egy halványka autós üldözéses jelenetet azért sikerült odabiggyeszteni a sztori végére.

Ventura több korábbi filmjétől eltérően a hangnem itt kevésbé sötét, A hetedik célpont inkább akar egy kissé kommerszebb, „könnyedebb hangvételű” thriller lenni, mintsem a magányos hős harcát ábrázoló, „keményebb” krimi-dráma. Ami számomra kicsit kiábrándító volt, az az, hogy a bűncselekmény hátterében álló alakról alig tudunk meg valamit, miközben a film bedob homályos politikai utalásokat (nem létező helikopterek eladása afrikai politikusoknak), így picit be is csapva a nézőt, aki akár még azt is hiheti, hogy valamilyen politikai összeesküvés állhat az ügy hátterében.

A szereplők többsége legalább egyénített, és az őket alakító színészek (Lea Massari, Jean Poiret) is jól játszanak, viszont sok esetben inkább időhúzó jeleneteik vannak. A szinkron viszont nekem nem igazán tetszett, szerintem Kránitz Lajos nem nagyon illett Venturához (számomra legalábbis furcsán hatott), a kisfiúnak magyar hangot szolgáltató gyerek pedig borzasztóan raccsolt, nem tudom, hogy erre miért nem figyelt oda a szinkronrendező.

Egyébként Ventura a tőle megszokott profizmussal hozta a tőle elvárható szintet, megítélésem szerint nem rajta múlott, hogy a végeredmény egy felejthető film lett. Amit még érdemes megemlíteni, az Vladimir Cosma kevéssé ismert, de pazar filmzenéje. Habár kifejezetten szeretem a konspirációkat feldolgozó thrillereket, amelyeken lehet izgulni és agyalni, itt valamiért nem igazán működött a dolog, és nekem nem is kimondottan tetszett ez a film. Remélem, hogy a későbbiekben Lino Venturának ennél csak jobb alkotásaira fogok majd bukkanni.