A Marvel bölcsője

2021.11.08 21:18 Artemisia Olvasottság: 755x

10

A Végjáték utáni élet döcögősen indult a Marvel moziuniverzum számára. A Fekete Özvegy mindössze előzményként kapcsolódott a 3. fázis lezárásához, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája pedig egy erősen közepes alkotás lett, mely csak alig néhány szállal kötődik az eddig megismert Marvel-univerzumhoz. A 4. fázis tényleges beindításához valami sokkal nagyobb dobásra volt szükség, amire Kevin Feige az Örökkévalókat választotta. A projekt élére pedig a friss Oscar-díjas Chloé Zhaót jelölte ki, aki bár eddig csak alacsony költségvetésű, független filmeket készített, de intim, karakterközpontú szemléletmódjával alkalmasnak bizonyult a 10 új hőst egyszerre felvezető eposz levezényelésére.

Kevin Feige előzetes ígéretei szerint Zhao egy új világot épített, ami valóban igaz. De az Örökkévalók világa nem szakad el teljesen a Marvel univerzumától, sőt nem is párhuzamosan létezik vele, hanem felette áll. Olyan kozmikus léptékű univerzum-tágítást valósít meg, melyben Thanos és a Bosszúállók harca mindössze makro-környezet; a világegyetem legnagyobb erőit nem szuperhősök és antihősök, hanem istenségek képviselik.

Az Örökkévalók pedig ősi istenségek, akik a kezdetektől fogva jelen vannak a Földön, segítettek lerakni az emberi civilizáció alapköveit, jelen voltak a történelem összes fordulópontjánál, a kerék feltalálásától Hirosimáig, sőt Thanos csettintésénél is, de beavatkozásra csak a Deviánsok támadása jogosítja fel őket.

A világépítést és az epikusságot jelesen valósította meg Zhao, melyben nagy szerepet játszanak a valódi helyszínek és a minimális CGI is. A külcsín mellett azonban a történetvezetésre és a karakterábrázolásra is ügyelnie kellett, melyekkel -különösen utóbbival - már akadtak gondjai. A történet egy kozmikus kalandot ígér, egy Thanosnál is nagyobb fenyegetés képében. De a Marvel-filmek egyszerű receptjét igyekezett megtölteni drámával, érzelmekkel, titkokkal, csavarokkal, valamint egzisztenciális és morális kérdésekkel. Emellett pedig 10 új karaktert kellett bemutatni, árnyalni és egyszerre mozgatni őket, amihez még a 156 perces játékidő is kevésnek bizonyult.

A csapatfilmek bevett megoldását választja, és egy toborzós jelenetsorral igyekszik legalább néhány percet szánni arra, hogy minden karakter szólóban bemutatkozzon. A legtöbb karakterről pedig ezen a néhány információn kívül nem is tudunk meg többet. A csapat feléről, Gilgamesh, Makkari, Druig, Phastos és Sprite karaktereiről mindössze annyit tudunk meg, hogy hogyan viszonyulnak az emberekhez és kibe szerelmesek. Egyedül Gilgamesh esetében vetődik fel mélyebb árnyaltság lehetősége, de a Thenához fűződő - feltehetően rendkívül mély- érzelmei nem kerülnek kibontásra, túl korán lezáródik ez a drámainak ígérkező szál. Sprite-é épp ellenkezőleg, a történet végén, légből kapottan van bedobva, és sebtében lezárásra is kerül. És a csapatnak ez a fele az, aminek a castingja sem a legjobb. Nem mondható, hogy ezekre a színészekre szabták volna a karaktereket, és említésre méltó alakítások sincsenek.

Kingo felelős a Marvel-filmek kötelező humorfaktoráért, de ez a fajta infantilis humor már zavaró, és hiteltelen is, hogy több ezer éves Örökkévaló miért ilyen éretlen és idegesítő személyiség.

A központi szerepeket betöltő Ajak, Ikaris, Sersi - illetve Thena is idesorolható - azok, akikre több időt és figyelmet fordítottak, ami meg is látszik a karakterek kidolgozottságán; illetve hozzájuk köthetők a film kiemelkedő színészi teljesítményei is.

Az Örökkévalók vezére, Ajak egy roppant összetett hős, hiszen amellett, hogy egyfajta ősanyaként irányítja a csapatot, egy későbbi fordulatnak köszönhetően kiderül, hogy rettenetes titkot hordozott magában évezredeken keresztül, ami alapjaiban változtatja meg a róla alkotott képet. Salma Hayek pedig a szűkre szabott vásznon töltött ideje ellenére is érzékletesen adja vissza a karakter lényegét. A film egyik hibás döntése volt olyan korán feláldozni egy ilyen erős karaktert.

A film és a csapat legerősebb bástyája mégis Ikaris, aki Richard Madden drámai alakításában egyfajta "sötét Superman"-ként gyötrődik a kötelesség és a szerelem között, valamint a saját erejének és felelősségének súlya alatt. Az ő tragédiája azonban nélkülöz minden magasztosságot, ami a Superman-történeteket jellemzi.

A Marvel kapitányban is feltűnő Gemma Chan Sersi szerepében az igazi főszereplőnek tekinthető, az ő narratívájából látjuk a legtöbbet az eseményeket, így neki köszönhető legtöbbször, ha néha ellaposodik a történet (szerencsére ez nem esik meg gyakran). A motivációi meglehetősen egyszerűek - szereti az embereket és Ikarist is - azonban amikor a film csúcspontján ez a két tényező döntő jelentőségűvé válik és egy elsöprő erejű dilemmává szélesedhetne, egyszerűen a háttérbe húzódik, mintha nem is ő lenne az, akinek az egész csapatban a legnehezebb döntést kéne meghoznia... Sprite ellenben egy jóval érzelmesebb lépésre szánja el magát, kár, hogy amilyen hirtelen jön ez a szál, úgy el is sikkad.

És ha Ikaris kapcsán Superman, akkor Sersi kapcsán elkerülhetetlen egy Wonder Woman-hasonlat; a DC hősnője ugyanis jóval kevesebb időt töltött a Földön és az emberek között, mégis mérhetetlenül nagyobb élettapasztalat és bölcsesség tükröződik a személyében, mint Sersiben, aki több száz bolygó és faj kezdetét és végét látta már milliós számra rúgó életideje alatt. Itt ismét visszaköszön a fentebb említett éretlenség.

Thena és a sorstéboly szintén roppant erős adaléka lenne a filmnek, ha jutott volna rá elég idő és energia, de Angelina Jolie alakítása így is kifogástalan. Fekete Lovag feltűnése Kit Harington szerepében most még csak jelentéktelen cameónak tűnt, de a szerepeltetése egy újabb érdekes karakter belépését ígéri a 4. fázisba. Ahogy az Égiekkel és a rejtélyes Arishemmel sem foglalkoztak eleget, pedig ha a Marvel kapitány a Bosszúállók születésének előzménye, akkor az Örökkévalók az egész Marvel-univerzum bölcsője.

A ma már kvótaszerűen elvárt diverzitás jegyében debütált az első nyíltan meleg, valamint az első siketnéma szuperhős, valamint a Marvel első szexjelenetén is túl vagyunk, de ezek nem mennek különösképpen a film rovására, jobbára belesimulnak a sztoriba.

Összességében az Örökkévalók koránt sem olyan rossz alkotás, mint amilyen képet az előzetes kritikák festettek róla. Bár vannak következetlenségek a sztorijában, az alapvező probléma az, hogy a világépítés és a történetszövés mellett nem maradt elég idő a karakterek összehangolására, és mivel szóló filmek sem voltak előzőleg, mint a Bosszúállók esetében, így nehezebb volt a bemutatásuk és a beillesztésük a teljes képbe. Ezen hibák ellenére élvezhető lett a végeredmény, a karakterek szétszórásához a Marvel-univerzumban pedig kifejezetten jó felvezetés, ahogy Chloé Zhao is jól vizsgázott a csapatfilmek nehézségeinek áthidalásában.