Alan Rickman emlékére. Aki számára vélhetően ezen film csupán egy humoros kis epizód volt a filmművészeti karrierjében. Tudvalevően – mint rendszerint jó néhány, a Brit-szigetekről kikerült, de a nagyközönség számára is ismertté vált személyiség esetében – ő is mint színpadi színész kezdte karrierjét. Tagja volt a neves – magyar fordításban nem is igazán ismert, inkább csak az eredeti nyelvi környezetben meghonosodott alakjában ismert – Royal Shakespeare Theatre társaságának.
Azzal együtt, hogy Rickman filmjeiben – Isten tudja, miért – főleg intrikus vagy gonosz személyiségeket formált meg, inkább a drámai hangvétel impresszív előadásmódja jellemző rá. Egyébként is az általa bevallott filmes gonosz karakter kliséje mindig is a legtávolabb állt tőle, ennek ellenére nem tudott kikerülni abból. Főleg az amerikai filmiparra mindig is jellemző volt, hogy szándékosan nem képesek elválasztani egymástól a drámai jellemábrázolásnak a karakteresen eltérő aspektusait. Emiatt gyakran kiválasztanak maguknak ad hoc módon egy jellegzetes karaktert, s örök időkre beskatulyázzák. Ezt nem is szükséges magyarázni, ennél közhelyesebb jelenség aligha akad a filmiparban.
E sorok írójától a legtávolabb áll a film egészének, illetve a színészgárdának a dehonesztálása, mert hát nyilván a főszereplő – Kevin Costner – sem nézhetetlen, s társa – Azeem szerepében – Morgan Freeman is melegséget, olykor komikumot oszt meg a néző szívével. Csak hát Alan Rickman – minden túlzás nélkül – egész egyszerűen mindenkit lemos a vászonról. Ez persze nem kifejezetten annak köszönhető, hogy picit eszelős, de legalábbis zizzent alakot formál meg, s ezt csípőből hozza a színészóriás. Nem csupán gesztusai, nevetségesen neurotikus mozdulatai, hanem alig észrevehető arcmimikája – főleg eredeti nyelven hangzó intonációi és orgánuma – teszi feledhetetlenné a színeket, melyekben feltűnik.
A filmköltemény felütése kissé elfogult, nem lehet elmenni a tény mellett, mely azonnali kontrasztot – méghozzá éles kulturális és erkölcsi kontrasztot – von az ún. keresztes hadak katonái és a közel-keleti népek közé. Újra előkerül a már megszokott jó-rossz szembeállítás, csak éppen egy más korszakban, sok száz évvel ezelőtt. A történet helyszínéül szolgáló Anglia mindeközben király nélkül, akit leginkább unokahúga hiányol – ugyanis mióta távol került a szigetországtól, az úgynevezett nemes urak szövetkezni próbálnak: ő Oroszlánszívű Richárd. Az utókor számára jóllehet a Richárd – főleg az oroszlán jelzővel megtoldva – patinásan hangzik. A film ebben az esetben azonban szintén túlértékeli az angol király erkölcsi mibenlétét. A nagy hadjárat ugyanis a III. keresztes hadjárat, Richárd király harmadmagával – német-római és francia uralkodói kooperációban – indította meg a szentföld ’felszabadítására’ a seregeit.
A sikerük kétes, a császár életét veszti, Richárd majdnem szintén – állítólag saját katonái ejtik foglyul, útban hazafelé. Úgy tűnik, a saját népe nem ápolt a legodaadóbb áhítatot uralkodója irányában, s csak a magyar királynak köszönhette megmenekülését, aki saját katonáit küldte az angol király kiszabadítására.
Úgy tűnik, a nottinghami serif mintha jobban tisztában lett volna a helyzet súlyával, mint Lady Marian – s saját önös szándékaitól függetlenül igaza lehetett, amikor úgy vélte: „attól tartok, a királynak sok ellensége van külhonban és itthon is”. Aztán valamiért előjön nála is a királyi vér csörgedez az ereiben effektus, s ha még szemrevaló is az illető, akkor miért ne venné feleségül őt – így kettő az egyben alapján a trón is az övé lenne. Vagy nem? Nem tudni, de gyakran hallani erről a forgatókönyvről angolszász történelmi moziknál. Itt is tehát ez a fő cél, aminek megtámogatására nem igazán érkezik érzelmi háttér sem – hiszen Marian és Robin egymásnak teremtettek. A botladozó dramaturgiát tovább fokozza, hogy George karaktere nem csupán gonoszkodó, hanem kissé buta. Persze, ha olyan figurákkal veszi körül magát, mint Guy unokaöccse, nem is csoda, hogy harca hamvába hullik. És akkor még nem is szólva nevelőjéről, egy valódi boszorkányról. Előbbit a szintén óriási méltatásra érdemes, folyton parkolópályára tett Michael Wincott, utóbbit a Miss Marple regények tüneményes hősnője szerepében brillírozó Geraldine McEwan formálta meg. Végtére is egy Disney alapokon nyugvó „forgatókönyvbe” csöppen a néző, melynek kliséi annyira fájnak, mint egy sepuku. Sajnos a magyar változatból egy rakás, a történet hiteles elmesélése szempontjából is fontos jelenetet kihagytak (főleg a televíziós változatokban), ezért érdemes az angol nyelvű eredetit megtekinteni.
akció | dráma | kaland | romantikus
Robin of Locksley igazi angol nemes, aki nem késlekedik útra kelni Oroszlánszívű Richárddal a keresztes háborúban. A Szentföldön azonban fogságba esik, és csak évek múltával... több»
Szereplők: Morgan Freeman, Kevin Costner, Sean Connery, Alan Rickman, Christian Slater
