Az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején, a giallo fénykorában a később a gusztustalanság határát súroló kannibálfilmjeivel befutó Umberto Lenzi is belekóstolt néhány alkalommal ebbe a(z al)műfajba. Jelen filmje egy néma nő, Martha Caldwell (Carroll Baker) történetét mutatja be, aki kegyetlen gyilkosságok sűrűjébe kerül. Habár ez a felállás ígéretes történettel kecsegtet, a végeredmény sajnos egy feledhető, unalmas tákolmány, amiből a néző már a megtekintés után öt perccel sem fog emlékezni semmire.
A szép spanyol vidéki kisvárosban éldegélő Martha 13 évesen elvesztette a szüleit egy szörnyű vonatbalesetben, s a trauma hatására megnémult. Ralph nagybácsikájával (George Rigaud) él egy csendes házban, ahová megérkezik unokatestvére, a híres énekesnő, Jenny Ascot (Ida Galli, jelen esetben az általa gyakran használt Evelyn Stewart művésznéven). Jennyt kisvártatva meggyilkolják, s rövidesen egyre több halott nő bukkan fel a környéken. A film sajnos egy rutinszerű, fullasztóan unalmas produkcióvá válik, és a nem túl tehetséges Lenzi sajnos belebukik abba, hogy egy intelligens „giallót” próbál tető alá hozni. Nem lenne rossz ötlet az, hogy egy néma nő hogyan tud megbirkózni a rá (is) leselkedő veszéllyel, ám rengeteg lehetőség marad kihasználatlanul. Műfajilag inkább talán a thrillerek közé lehetne besorolni ezt a filmet, hiszen csupán némi lájtos erőszak bukkan fel benne (a gyilkosságok egytől egyig a kamera látószögén kívül történnek), elmarad az erotika, a tettes szemszögéből elkövetett gyilkolás, egyszóval sok olyan vonás, amely jellemző a giallóra. A cselekmény lassan csordogál, sajnálatos módon bármiféle feszültség nélkül. Ezen az sem segít, hogy megpróbálták belegyömöszölni a sztoriba a drogos-sátánista vonalat is, illetve hogy elég sok „vörös heringet” kapunk a bő másfél óra leforgása alatt. Gyanússá válik a sokáig ismeretlen kábítószeres (Mario Pardo), a sofőr (Eduardo Fajardo, aki számtalan alkalommal alakított gonoszt, gondoljunk csak az 1966-os Django Jackson őrnagyára), az orvos (Alan Scott), de maga Ralph nagybácsi is, aki történetesen okkultista. Az egyik súlyos probléma a lehetséges tettesek felsorakoztatásában éppen az, hogy némelyikük túlontúl is gyanúsan viselkedik ahhoz, hogy komolyan számításba vehessük.
Mire kiderül a tettes személye (akinek ráadásul borzasztóan erőltetett indoka van a gyilkolásra), addigra a néző is halálra unja magát, mert a nehézkesen döcögő cselekményt sajnálatos módon szinte semmi sem tudja ellensúlyozni. Lenzinek ugyanis kisiklik a film a kezei közül, ráadásul olyan stílusa sincs, mint mondjuk Mario Bavának vagy Dario Argentónak, pedig azzal legalább valamennyit tudott volna kompenzálni. A színészvezetés pocsék, Carroll Bakeren kívül a többiek rettenetesen enervált és hiteltelen alakítást nyújtanak, amiben persze valószínűleg szerepe lehet a rendkívül gyengén megírt figuráknak is. Marcello Giombini – aki bár nem számít mifelénk nagyon ismert zeneszerzőnek, talán pár Sabata-film muzsikája kapcsán emlékezhetünk a nevére – itt sem erőltette meg magát különösebben, a film zenéje sem tesz hozzá semmit az élvezeti értékhez. Sajnos csak azt tudom mondani, hogy csupán azoknak ajánlható ez az alkotás, akik a műfaj megszállottjai, és a bakancslistájukon szerepel az összes giallo végignézése. Egyébként viszont másfél óra időpazarlás, nagyon gyenge film, semmi újat vagy különlegeset sem tud felmutatni.
