Mitől lenne jó, ha nem az?!

2022.08.06 08:53 Tipikus Semmilyen Olvasottság: 193x

3

Megnéztem, de minek?

Teljesen átlagos, tucat!

A Fekete telefon elsősorban egy kamasz fiú férfivá érésének fontos stációjáról tudósít, amit édesanyja elvesztése után, a kifejezetten fojtogató családi közeg terhe mellett kell megtennie. A rémtörténet csupán példázza a hősünk lelkében dúló vívódását, a lejátszódó folyamatokat. A depressziós, alkoholista és bántalmazó apa két látványos negatív tulajdonságának szimbolikus kivetülése a gyerekrabló sorozatgyilkos szürreális alakja és annak testvére. Hősünk, a tizenhárom éves Finney (Mason Thames) számára valóságos kínlódás a néhány otthon töltött nap. Ami elrablása után történik vele, az valójában csak annak plasztikus ábrázolása, miként érzékeli a gyermeki lélek a filmbélihez hasonló apa ámokfutását, és őrületes, elmebeteg viselkedését

A Fekete telefon párhuzamba vonható az elmúlt évek horror-felnövés-sztorijaival, amilyen az Az, a Kedvencek temetője vagy a Lidérces mesék éjszakája volt.

Jelen mű azonban valamivel életszerűbb problémákat és karaktereket vonultat fel. A cselekmény szempontjából kevésbé fontos pillanatokban is apró személyiségjegyeket villantanak meg az alkotók, ami sokat hozzáad a produkcióhoz, de számomra úgy nagyjából ennyi a pozitívum.

Ezekben magunkra és saját gyerekkori eszményeinkre, hibáinkra vagy emlékeinkre ismerhetünk, ha megerőltetjük a fantáziánkat. Ritkán tárgyalt jelenségeket is bemutat a film. A maguk teljes egyszerűségében láthatjuk a pszichopaták öncélú, illetve – minden közhiedelemmel ellentétben – ostoba, beteges, és sebezhető működésmódját. Továbbá felhívják a figyelmet az alkotók a tengerentúli iskolák és tizenévesek világában feszülő töméntelen mértékű erőszakra is. Európai szemmel egészen brutális, elfajzott világnak tűnik Amerika ezen szeglete, ami az európaiaknak teljesen testidegen és félelmetes.

Joe Hill többé-kevésbé követi apja irodalmi stílusát, ami a tapasztalatok alapján nem tűnik túl szerencsés művészi fogásnak. Aki viszont ennyire magas színvonalon ír és ennyire erős üzenetet képes megfogalmazni, semmiképp sem nevezhető imposztornak, legfeljebb a lehető legjobb értelemben inspirálódott apjától, és egyben példaképétől. A Fekete telefonban megtaláljuk az ismerős King-jegyeket: a régi Amerika, jelen esetben a hetvenes évek amerikai kisvárosának szociografikus ábrázolása, a korra jellemző ember ábrázolások, illetve jellegzetes gyerekkori problémák metaforikus feldolgozása történik a szemünk láttára!

Egyedül Ethan Hawke többé-kevésbé maszk mögé rejtett arca miatt maradhat hiányérzetünk, hiszen így a mimikáit nem láthatjuk, de ez nem annyira hibája, sőt néha erénye a filmnek (nem mellesleg a főszereplő játszhatott eleget a hangjával). Azt láthatjuk, hogy nem csupán jump-scare effektusokra, ijesztgetésekre épül a történet, hanem nyomasztó lélektani horrort kapunk, a végén egy többé-kevésbé beérett katarzissal. A mű morális erejét jelzi, hogy bár szörnyen visszataszító dolgok történnek a játékidő során, aki megbotlott, de képes bocsánatot kérni, annak jár a megbocsájtás a szerző szerint. A Fekete telefon sokkal összetettebb, sokrétűbb film, mint sokan gondolják, de annyi hibát tartogat magában, hogy ezeket is figyelembe véve nálam nem lehet nyerő.

Valahogy a sava-borsa, ami hiányzott nekem! És így nálam már nem lehet több három csillagnál!

És még ez is jóindulattal.

Scott Derrickson, aki legalább megpróbálta!

A gyerekszínészek pedig iszonyatosan rosszak voltak!

Tipikusan semmilyen!