Sára Sándor 1993-as filmdrámája a 20. század vészterhes éveit idézi, amikor bárkiből lehetett áldozat, ha a párt és az ÁVO úgy akarta. Érezhető a készítők jó szándéka, hiszen egy nagyon fontos és traumatikus kérdésről esik szó a filmben, ugyanakkor az is elmondható, hogy az alkotás viszonylag gyengére sikerült, amihez talán az is hozzájárult, hogy még nem volt meg a kellő történeti távlat. S vélhetően az sem véletlen, hogy nem ez lett a rendező legismertebb munkája, szerintem nem túl sokan vetemedtek arra az elmúlt harminc évben, hogy megtekintsék.
A történet egy „gazdátlan” ügynökigazolvány apropóján egy budapesti társaság mindennapjaiba enged betekintést, s feltárja, hogyan rombolhat szét emberi életeket és társas viszonyokat a bizalmatlanság, illetve végső soron a mindenhová beférkőző diktatúra. A felütés drámai ugyan, hiszen rögtön az első pillanatokban előkerül a földre esett ávós igazolvány, ám számomra a sztori egyik leggyengébb pontját az jelentette, hogy az 1950-es évek eleji Budapesten (vagy mondjuk akár Magyarországot is) ugyan miféle dolgok kovácsolhatnak össze baráti társasággá nem azonos életkorú és érdeklődésű embereket. Abban az időszakban, amikor egyébként is a totális bizalmatlanság uralkodott – főként a nagyvárosokban –, és nehezen tudom elképzelni, hogy a valóságban létrejöhetett volna egy ilyen kis kör. De ez a társaság talán csak annyiban fontos, hogy a különböző hátterű, különböző érdeklődésű figurák egymás közötti csatározásait megfigyelhessük egy mikrokörnyezeten belül. A gyanakvás, a bizalmatlanság, a félelem fokozatosan belopakodik a szereplők mindennapjaiba, és fokozatosan éket ver az egyes figurák közé. Éva, a főszereplő (Nagy-Kálózy Eszter) megpróbálja kideríteni, ki lehet a besúgó a társaság tagjai közül, s lassan mindenki gyanússá válik, még a férje és a testvére is. Közben pedig a szereplőkről mocskos dolgok derülnek ki: a megcsalás, az ügyeskedés, a gyávaság teljesen megszokottá és hétköznapivá vált ebben a világban, ahol csak egyetlen cél lebeghet az ember előtt, túlélni, mindenáron. A történet központi problémája az erkölcs(össég), a helytállás: Tiszta maradhat-e az ember egy olyan korszakban, amely lehúzza őt a mocsokba? Ha tiszta maradhat, annak mi az ára? És végső soron a „ki a besúgó” csak másodlagos kérdéssé válik, nem is kapunk választ erre. A lényeg inkább az, hogy ki hogyan reagál a megváltozott környezetre, ki hogyan próbál túlélni, miután kitudódik, hogy egy ávós van a társaság tagjai között.
A film egyik nagy tehertétele azonban az, hogy a néha a követhetetlenség határát súroló cselekményszövés mellé meglehetősen drámaiatlan is. Nem igazán érezni a feszültséget, a rendező szinte „ledarálja” a történetet, miközben abban nincsenek igazán hangsúlyos helyek, a film nem tud feszültséget teremteni, illetve nem tudja azt hosszabb távon fenntartani. Hiába a neves színészek (Ráckevei Anna, Törőcsik Mari, Hegyi Barbara, Gálffi László, Andorai Péter, Mensáros László), valami mégis hiányzik, ami élettel töltené meg ezt az alkotást. Sára Sándor nem igazán állt a helyzet magaslatán, mintha nem tudott volna mit kezdeni ezzel az alapanyaggal, igaz, lehet, hogy a film alapjául szolgáló regény is sutára született. Egy alapvetően jó ötlet, izgalmas téma olyan megvalósítását kaphatjuk itt, mintha egy vizsgafilmes rendező izzadva, gyötrődve próbálna kihozni valami olyat, amivel átengedik őt a tanárai, és őszintén szólva az operatőri tevékenységben sincsenek jelentős húzások, megoldások. Az már csak hab a tortán, hogy a zenei betétek ízléstelenek és katasztrofálisak, Jeney Zoltán hiába volt elismert és jelentős zeneszerző, e filmhez sikerült valami csörömpölést komponálnia, ráadásul ez a semmitmondó klimpírozás minduntalan előjön, akár igényli az adott jelenet a zenei aláfestést, akár nem. Kár ezért a filmért, sokkal több potenciál volt ebben, és eleve nagy értékkel bírhatna már csak azért is, mert az elsők között szólt egy olyan témáról, amit addig kevéssé lehetett nyíltan feszegetni. A Vigyázók sajnálatos módon egyetlen emlékezetes momentummal sem szolgál, tisztes iparosmunka, amelyből a megtekintés után pár perccel sem sok mindenre fog emlékezni a néző. És talán jól is van így.
