Gibson nem lassít!

2023.02.18 10:52 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

1

Mr. Gibson szakított Hollywooddal.

Hollywood szakított Mr. Gibsonnal.

De teljesen mindegy, mert színészként zseniális az öreg, és még mindig jól tolja.

Egy western/old school, ami elég nagyot üt.

Jean François Richet pedig okosan kiaknázta.

Vannak színészek, akiknek – legyenek akármennyire is kiteljesedett kiváló „aktorok” a szó legnemesebb értelmében – egyszerűen piszok jól áll az, ha kicsit a fősodortól eltérő filmeknél is kipróbálják magukat egy-két alkotás erejéig. Főként, ha az a fősodortól való eltérés abban mutatkozik meg, hogy az A-ligától eggyel arrébb kötnek ki, és B-filmekben kamatoztatják az évek hosszú során át kitanult (vagy épp velük született) zsenijüket/mesterségüket. Mel Gibson újbóli visszatérése a filmekhez éppen ezért (is) annyira üdvös.

Természetesen azért senki ne vegye sértésnek, vagy éppen degradálásnak, mikor B-filmet kiáltunk – Jean-Francois Richet filmje épp csak kerüli a túlontúl bonyolult cselekményszövést és a nagyobb ívű karakterárnyalásokat, világmegváltó dialógusokat, tulajdonképpeni egyszerűsége okából és vérbő macsósága miatt nevezzük csupán B-kategóriásnak produkciónak.

Hiába egymondatos azonban a történet (ex-vadmotoros apuci rég eltűnt kislánya bajba kerül, mire apuciban felélednek a védelmezői ösztönök, és odacsap, ahová kell, tiszta erővel és jó véresen), ne legyenek kétségeink afelől, hogy tökéletesen működik, és helyenként meglepő érzelmi intellektusról is tanúbizonyságot tesznek az alkotók.

Robert Gantz pedig lekísérte a színészeket, és egy szuper képi világot pakolt le elénk.

A Blood Father, hőséhez hasonlóan szőrös szívű, mogorva, ám érző szívű kis film, amely bár működne anélkül is, hogy a főszereplőt az játszaná, aki, mégis, Mel Gibson játékával több szintet lép felfelé lép Richet mozija. Mel Gibson, ez a szőrös pofájú, törékeny istenember talán pályafutásának egyik legjobb alakítását nyújtja (nem számít, hogy A- vagy B-filmekről beszélünk, az első osztályú alakítás az első osztályú alakítás, és punktum), és teszi akkora alázattal és tapasztalattal, hogy öröm nézni.

A színész minden egyes kis arcrezzenésében benne van egy egész életpálya, a dicsőségek és a csúfos kudarcok, az alkohol általi önsorsrontás és a félrelépés, a profán megdicsőülés vágya. A direktor egy pillanatra sem kerülgeti a forró kását, hogy ha a figura tökösségéről és elszántságáról van szó (lásd a színész és a Kill Bill seriffjének egyik közös jelenetét), de közben arról sem feledkezik meg, hogy egy, a múltban sokszor elkövetett hibák alatt rogyadozó, megbocsátást remélő, és váró férfiról beszélünk, aki lánya életben maradásának érdekében bármit (főleg önmagát) képes feláldozni. Ezt a fajta kombinációt olyan gyönyörűen artikulálja a színész kisebb-nagyobb mozdulataival, megszólalásaival, amire csak a legnagyobbak képesek.

Már kizárólagosan „Mad Max on the Road” Mel miatt is melegen ajánlanám tehát a Blood Fathert, de az igazság az, hogy a színész munkája mellett minden más is kiválóan stimmel. Nagybetűs akciójelenetek helyett kisebb és tömörebb (mondanám, hogy az anyagiak miatt, de igazából nem is igényelt ez a film ennél többet) változatban kapjuk meg az erőszakadagunkat, a karakterek árnyaltságát pedig hol karcosabb, hol ironikusabb, hol finomabb humorral oldotta meg a rendező, melyet a már több ízben emlegetett Mel Gibson és a lányát alakító Erin Moriarty profin abszolválnak, az a bizonyos érzelmi intellektus pedig kettejük történetében és annak zseniális kivetítésében, megoldásában mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban – ezzel persze újabb szintet lép a film. Mindezzel együtt se feledkezik meg persze arról, honnét jött a Blood Father (ponyvafilmek közegéből), de az eredmény ezzel együtt válik igazán szórakoztatóvá és kielégítővé.

Milyen szép is az, amikor a szemrebbenés nélküli fejlövésre való hajlam és az odaadó apai szeretet egyazon ember sajátja, persze ezt már az amcsiktól oly nagyon és gyakran megszoktuk.

Rövid, tömör, brutálisan durva és mégis olykor szívet melengető kis mozi lett ez. Olyan, amelyiknek szándékában sem áll világot váltani vagy az év filmjévé válni, egyszerűen csak teszi a dolgát, és teszi azt kifejezetten jól. Ami pedig Mel Gibsont illeti, annyira kisujjában van a mogorva, de szeretnivaló akcióhős figurája, hogy nem lepődnék meg, ha ezután még több hasonszőrű filmben látnánk – csak aztán nehogy arra a sorsra jusson, mint szegény Liam Neeson, bár ez sem feltétlenül mindig igaz.

Nem rossz mozi, bár nagy kedvenc nem lesz.

A fotelemből pedig ezt igazán jól konstatálom.