Nincs sokkal több veszélyesebb, mint egy önérzetében sértett nőnél. Mindent meg fog tenni, hogy visszakapja azt a férfit, aki eltaszította magától, és eleméssze azt az asszonyt, aki miatt megesett vele ez a hatalmas csúfság, és nem fogja érdekelni, mi az ára.
Az sem, ha emberéletekkel játszik, mert a szenvedélynél nincs pusztítóbb erő ezen a sártekén.
A férfi alá fogja becsülni a nőt, azt hiszi, ő az igazi ura az eseményeknek, és ez a tévedése végzetes lesz mindannyiuk számára. Majd mindennapos eset, csak a tét más az Arthur Miller színdarabjából készült filmben, amelyben a szimpla szerelmi háromszög történet teljesen becsületes emberek életét követeli, amikor elszabadulnak az indulatok Salemben.
Most újra megnéztem, és nem ütött akkorát, mint anno, de nem volt rossz ennyi idő után sem.
Lássuk, mit takar a történet!
1692-ben járunk Salemben, egy kifejezetten puritán településen, ahol a helyi fiatal lányok kicsit kirúgnak a hámból, és az erdőben szalon-bosziskodnak egy hangyányit.
Nincs szerencséjük, meglátja őket a tiszteletes, ráadásul két kislány annyira megijed és bepánikol, hogy nem ébred fel, az orvos nem tud segíteni, ezért felkérnek egy ördögűzésben jártas papot, hogy tegyen rendet náluk.
Az események azonban váratlanul nagyon elfajulnak, amikor Abigail (Winona Ryder) rájön, hogy a boszorkányság vádjával bosszút állhat a rajta esett szerelmi sérelmekért.
Arthur Miller egyáltalán nem volt szívbajos, bevállalta, hogy saját maga ír forgatókönyvet a színdarabból, mely tevékenységét Oscar-jelöléssel díjazta anno az Akadémia.
Habár időnként szerintem túlságosan hatásvadászra sikeredtek a jelenetek, mégis mindvégig érezhető az a bujkáló drámai feszültség, amely erőteljes mozgásban tartja az egyre tragikusabbá váló eseményeket. Egy ennyire puritán közösségben nem tudnak mit kezdeni a hirtelen elszabadult érzelmekkel, ráadásul egy olyan, a saját erkölcsi nagyságától megrészegült és aljas bíróra bízzák az ügyet, aki nem látja át, hogy csak egy csapat hisztis lány tolja túl a műsort, nem hallgat a józan emberek szavára, az eredmény pedig sok jó ember felesleges és vérlázító halála.
Rendkívül kifejezően sikerült bemutatni, mikor lett elegük a lakosoknak a boszorkányüldözésből, és azt, hogy mennyire csak nézőpont kérdése az, hogy mi minősül erkölcsi győzelemnek.
Arthur Miller természetesen kifejezetten remek karaktereket írt, az érhetően kéjvágyó, vérig sértett és bosszúszomjas lánytól a paráznaságáért magát vádoló és önmarcangoló férjig, a szerelmét kimutatni nem tudó asszonyon át a település szinte minden lakosát megismerhetjük, és döbbenten nézhetjük végig, hogyan szakítja darabokra a boszorkányság elsőre nyilvánvalóan dőreségnek tűnő vádja a közösséget, hogyan jutnak el odáig az emberek, hogy az általuk jól ismert szomszédjaik halálát kívánják.
A bírónak a saját szempontjából tökéletesen igaza van: az ő dolga a törvény betartása, ráadásul nem mondható kegyetlen embernek sem, a végére akar járni, hogy valóban az okozta-e az egész galibát, hogy John Proctor nagyon boldogtalan volt a felesége mellett, ezért félrelépett az ifjú, szerelmes és hamvas Abigaillel.
Mélyen hisz a törvényben, amely azonban lényegében nem több, mint egy üres és semmitmondó papíros, és az a saját személyes tragédiája, hogy pont azért nem tudja felmérni döntései következményeit, mert nem ismeri ki magát az emberi lélek titkos útvesztőjében.
Nincsenek egysíkú karakterek, mindenkinek megvannak a maga hibái és bűnei, amelyek önmagukban nem igazán jelentősek, azonban ebben a rendkívül sűrű drámai pillanatban mégis robbanásszerű hatást érnek el a békés falucska életében.
Mégsem sikerül mindvégig fenntartani a feszültséget, a sok karakter sokszor feleslegesen szétdarabolja a történetet, túl sokfelé kacskaringóznak az események, így nem mindig tudnak ütni a dramaturgiailag legfontosabb jelenetek, ráadásul a vége felé egyre szájbarágósabb lesz a szöveg, folyamatosan ürülnek nagyon feleslegesen kifelé a jelenetek, ezért hiába zseniális a totál zárókép, az igazi katarzis egyértelműen elmarad.
Azonban elég komoly erkölcsi problémákat feszeget a film ahhoz, hogy egyszer legalább érdemes legyen végignézni, hiszen a hit, az erkölcs, a házastársi kapcsolat, a férfi és a női lélek legmélyebb összefüggéseibe pillanthatunk elég mélyen bele, és akármennyire nem fog tetszeni, amit látni fogunk, mégis erőteljes tisztító hatással bír a lelkünkre.
(Ami éppen sokszor nem árt.)
Kivételes szereplőgárdával dicsekedhet a film, Daniel Day-Lewis alapjáraton zseniális mindenben, és most is hozta a szokásos formáját, a gyönyörű Winona Ryder akkor még nem tette tönkre a karrierjét azzal a dicstelen bolti lopással, ezért egy jó szerepet kapott, és tökéletesen be is bizonyította, hogy méltán megérdemelten.
Paul Scofield hátborzongatóan, és zseniálisan remekül játszotta a főbíró szerepét, Joan Allen azonban még ezekre a kollégákra is köröket tudott verni, nem véletlenül járt az Oscar-jelölés az osztályon felüli alakításért.
Nicholas Hytner berobbant a filmvilágba a György királlyal, azonban soha nem tudta megismételni annak sikerét, így szép csendesen eltűnt a süllyesztőben. Pedig tehetségnek nem volt híján, ami ebből az alkotásból is leszűrhető, hiszen egy Arthur Miller-drámából nem éppen nagyon könnyű feladat tartalmas feldolgozást levezényelni.
Időnként a kevesebb is több lett volna, a hiányérzet is kissé megmarad a film végén, mégis ajánlott a megtekintése, mert felkavaróan elgondolkodtató az összhatás.
Ezért négy csillag.
Ezért néztem ismét végig kedvenc fotelemből.
63 A salemi boszorkányok (1996)
Néhány szexuálisan épphogy érett lányka az erdõben egy tûzrakás körül lenge viseletben botladozik, és titkolt szerelme nevét kiáltja a szélbe. Kilesi õket a falu papja, s... több»
Szereplők: Winona Ryder, Daniel Day-Lewis, Joan Allen, Paul Scofield, Frances Conroy
Szerintem ezt a filmet meg fogom nézni. Tetszik az írásod.