Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig is kedveltem a horrorantológiákat, és az elmúlt években jól el is voltam látva – mint mindenki – velük. Legutóbb az A Christmas Horror Storyhoz volt szerencsém, de nem is olyan régen láttam a Tales of Halloweent, a The ABC-s of Death1-2-t, meg a V/H/S trilógiát is.
A V/H/S első és második részének alkotói most úgy döntöttek, hogy ezúttal szakítanak a tőlük idáig megszokott kézikamerás formátummal, és inkább egy „hagyományosabb” horrorantológiával kedveskednek a műfaj rajongóinak. Filmjük olyan (szerintem sikeres) történetfüzér lett, amelyben az egyes kisfilmek nem pusztán tematikailag (fő téma: a múltban elkövetett bűnök előli menekülés, az azokkal való kényszerű szembenézés, illetve maga a lerázhatatlan bűntudat) és a félelmetes helyszínüket illetően (mindegyik ugyanabban az isten háta mögötti porfészekben játszódik) kapcsolódnak össze, de a tényleges narratíva szempontjából is szorosan összefüggnek.
Az első kisfilmben két talptól nyakig véres, menekülő fickó sorsát követhetjük végig, akiket titokzatos rémségek üldöznek, és akik láthatóan egy, a józan észnek teljesen ellentmondó, félelmetes városkába kerültek.
A második szegmens egy lánybanda körül forog, akik a kocsijukat ért defekt miatt kénytelenek egy rémisztő család segítségét kérni. A harmadik sztori – ez magasan a legjobb történet! – egy országúti gázolásról szól, amelynek elkövetője igyekszik mindent megtenni a baleset áldozatának ellátásáért, de olybá tűnik, mintha minden összeesküdött volna ellene. Az utolsó előtti felvonásban egy fegyverrel hadonászó férfi a saját testvérét igyekszik kimenteni ebből az elátkozott városkából, míg az utolsó kisfilm az elsővel függ össze, egyfajta zseniális keretes szerkezetet alkotva.
A Southbounddal ugyanaz a gond, mint általában minden antológiával: a részek színvonala meglehetősen egyenetlen és nagyon hullámzó.
Bár dicséretes az a David Lynchet idéző, rémálomszerű, sötét logika (logikátlanság?), ami mindegyik szegmensnek ugyanúgy sajátja; az autórádiókból szóló, komor DJ-szövegelés is nagyszerű kötőanyagként funkcionál az egyes részek között; és úgy általában a vészjósló „texasias” vagy valamilyen „délies” atmoszféra kifejezetten erős oldala az egész filmnek, mégsem mondható minden részegység ugyanolyan jónak és élvezetesnek.
A pálmát egyértelműen a harmadik felvonás, a The Accident című David Bruckner-darab viszi (Bruckner rendezte egyébként a The Signalt és a V/H/S antológia Amateur Night elnevezésű pöpec kisfilmjét is), ami zseniálisan keveri a groteszk és fekete humort a hamisítatlan és vérbő gore-ban bővelkedő, a kínzáspornó legszélső határait feszegető horrorral.
Minden szempontból kiemelkedő alkotás, egyszerre brutálisan fájdalmas, és hihetetlenül imádnivaló (persze nem mindenkinek) élmény, sajátosan gonosz humorral és mélységesen mély és fájdalmas emberi mondanivalóval. Ez a szegmens önmagában az év eddigi legerősebb horror teljesítményeinek egyike.
A többi kisfilm kapcsán azonban már nem ilyen egyértelmű a lelkesedésem. Az első történetet (The Way Out) a kissé gyengécske CGI és a sztori kurta-furcsa elvágása és vége rontja le.
A második részlet (Siren) elég klisészagú, és szerény véleményem szerint kissé erőtlen – bár az jó pont nála, hogy megcsillant benne némi furcsa, száraz humor is. A negyedik filmecske (Jailbreak) tényleg remekül indul, kicsit meglebbenti a települést övező titkok fátylát, de aztán túlfújt lufiként kipukkan, mert egyszerűen nem tud élni a lehetőségeivel.
Végül az ötödik (The Way In) eléggé kiszámítható, és persze megint csak azokat a számítógépes effekteket használja, amelyek a legnagyobb jóindulattal is csak viszonylag korrektnek és sikeresnek nevezhetőek.
Összességében a Southbound című film nem fogja gyökeresen megújítani és felpezsdíteni a filmes horrorantológia műfaját, de egy elég jól sikerült darabnak tekinthető, aminek közepes szegmensei közül toronymagasan kiemelkedik a The Accident című, igencsak figyelemreméltó részlet.
Ezt a kisfilmet mindenképpen ajánlom, de valószínűleg a többi történetben sem fogtok hatalmasat csalódni, ha vevők vagytok a David Lynch-féle, ésszerű magyarázatokkal szinte abszolút nem, inkább nyugtalanító és kissé lélekromboló rémálomszerűséggel szolgáló produkciókra.
Jó volt ez a fotelemből.
Horrorrajongók, villanyt le, hangerőt fel, és gyerünk!
74 Southbound (2015)
A Southbound című thrillerben öt fiatal élete legnyomasztóbb rémálma válik valóra, amikor az éjszaka folyamán autójukkal egy elhagyatott sivatagi útszakaszon haladnak át...
Szereplők: Larry Fessenden, Kate Beahan, Hannah Marks, Dana Gould, Matt Bettinelli-Olpin
