Nem éppen hamis állítás azt mondani, hogy a zombis zsánerfilmek mostanság az új reneszánszukat élik.
Azonban ez nemcsak a mainstream művekben jelenik meg feltétlenül, hanem nagyon sok fiatal és kezdő alkotó próbálkozik minimális költségvetésből kihozni egy olyan élőhalottas filmet, amelyre remélhetőleg mindenki felfigyel. Például a The Battery például abszolút egy ilyen darab volt, és ha a Chrysalis éppenséggel nem ezen a vonalon indult el, attól még egy igen tisztességes iparos munka.
Mi is a története ennek a posztapokaliptikus filmnek?
Penelope (Sara Gorsky) és Josh (Cole Simon) 19 évvel a zombiapokalipszis után egyedül és lőfegyverek nélkül járják az elhagyatott és kietlen világot. Élelmük és vizük már nagyon fogytán van, viszont a fertőzöttekkel viszonylag ritkán futnak össze.
Ebbe a világvége utáni „paradicsomba” Abira (Tanya Thai McBride) rondít bele, akivel egy zúzós konfliktus során találkoznak, és aki egy biztonságos közösség szívet melengető ígéretével érkezik hozzájuk.
A kezdeti rút bizalmatlanság helyét idővel átveszi a hármuk kis közös céljának motivációja, azonban ez az út végül sokkal nehezebbnek és fájdalmasabbnak bizonyul, mint azt eredetileg eltervezték.
A csupán csak 35 ezer dollár azért igencsak eléggé bekorlátozza egy filmes stáb lehetőségeit, azonban a Chrysalis alkotói ezt az akadályt tökéletesen vették.
Persze nem tudtak kiüríteni belvárosokat, plázákat, éttermeket, épületeket, vagy autópályákat, nem tudtak giga díszleteket építeni, viszont találtak rengeteg hatalmas, félelmetes, sötét és elhagyatott épületet, amelyek az amerikai vad középnyugat hangulatával együtt egy hamisítatlan, és bizarr atmoszférát kölcsönöznek a műnek.
A legnagyobb produkciós értéke a filmnek egyértelműen ezekben a kreatívan felhasznált és „belakott” helyszínekben van, és összehasonlítva a film többi része inkább csak támogatásként használja ezt.
Ugyan a történet, a fényképezés, a vágás, és az utómunkálatok, vagy éppen a színészek is egy kifejezetten korrekt színvonalat hoznak, az érződik kissé a végeredményen, mintha tényleg úgy álltak volna neki a forgatásnak, hogy „csináljuk, aztán majd kisül belőle valami használható”.
A cselekmény a sok hangulatfestő képnek köszönhetően kifejezetten lassan hömpölygő, és még csak azt sem tudom írni, hogy a műfajt valamennyire megreformáló gondolatok vagy elemek lennének a történetben, ami valamilyen fordulattal tudna szolgálni a forgatókönyv számára, de nem, ezek inkább a pénztelenségből fakadó kisebb-nagyobb „lukak”, amiket csak így sikerült betömni a rendezőnek.
John Klein pedig élt is ezzel.
Vagy például mennyire ügyes húzás a lőfegyverek kiiktatása a képletből, hiszen így is növelik a drámaiságot, és ezzel is húzva egy kicsit a film hosszát.
Időről időre tehát azért érezni, hogy valami nem kifejezetten passzol az összképben, a narratíva sokszor nehézkes és igazán soha nem indul be, végül pedig azt sem könnyű kibogozni, hogy miről is akart ez az egész szólni.
Gondolom, a békés és nyugodt kommuna elérése lett volna a cél.
Viszont hangulatilag elképesztően erős és nagyon egységes ez a mű, rettenetes módon nyomasztó és depresszív, igen lélekromboló pillanatai vannak, ez pedig sokszor kárpótolni tud a kisebb-nagyobb hibákért.
Nem lett annyira meghatározó, hogy állva tapsoljunk a végén, de még igazán annyira jó film sem a Chrysalis, viszont jellegzetes, és filléres büdzséjéhez képest nagyon korrekt alkotásnak mondható.
Így igazán jó szívvel csak a zsáner megszállottjainak tudom ajánlani, meg elsősorban azoknak, akiket vonzanak az apokaliptikus világ színei, képi világa, na meg az elhagyatott épületek.
Négy csillag, de inkább csak azért, hogy ennyi pénzből letettek elénk egy ilyen mozit.
Kedvenc fotelem még jobban felértékelődött.
