A filmgyártás haldoklik.
A film haldoklik.
A horror haldoklik.
A slasher (is) haldoklik.
De persze van remény, ha olyan filmeket találok, mint a Welp.
Na jó, a Welp (avagy angolul Cub) névre hallgató belga film azért korántsem egy teljesen tökéletes alkotás, de a slasher/gore filmek fantáziátlan, befásult, majdhogynem egy kaptafa világában azért üdítő színfoltot jelent.
Az erdőben táborozó és erőszakosan megölt cserkészek története nem hoz Sikoly/Fűrész-szintű forradalmi újdonságokat a műfajban, csak egy kis egyéni ízt, de ebből épp eleget ahhoz, hogy a végeredmény kifejezetten emlékezetes legyen.
De vajon miben más a Welp, mint mondjuk a Péntek 13-sorozat sokadik, „ásítós” része?
Egyrészt a gyilkos személyében. A slasher-hagyományok szerint általában a gyilkos egy titokzatos, nagydarab, brutál ocsmány és erőszakos figura.
Jó-jó, itt is az, de jelen esetben van egy segítője, egy jól kinéző, fakéregből készült maszkot viselő, félvad, gonosz kisgyerek. Specialitás még, hogy egy rakás trükkös, brutális és kegyetlen csapda is a rendelkezésére áll a negatív hősünknek (hőseinknek), amelyek bevetése természetesen különféle változatos és véres halálnemeket eredményez.
Aztán az áldozatok sem teljesen hétköznapiak, a cserkészvezetők meg a felnőtt szereplők még hagyján, hiszen felnőttek halálát már sokszor láthattuk a vásznon, de a 12 éves cserkészfiúk veszte azért már egy keményebb és sokkal kényesebb téma.
És a különlegességeknek még azért korántsem értünk a végére. A produkció egészen széles hangulati skálán játszik, hol vérkomoly és irtózat brutális, hol pedig groteszkül és igen sötéten humoros – néhány nézőnek valószínűleg meg is fogja feküdni a gyomrát ez az ingadozás, és nem tudják majd melyik polcra tenni ezt az alkotást.
A karakterek is nagyon sajátosak, hitelesen ábrázolt, valódi személyiségjegyekkel rendelkező, élő-lélegző-hibázó figurák, akik között jól felépített és átgondolt kapcsolatrendszer van, amit a rendező, Jonas Govaerts ki is használt.
A főszereplő, a Sam (Maurice Luijten) nevű cserkészfiú sem egy egyszerű figura.
Számkivetett mind a kortársai, mind a legtöbb felnőtt körében.
Megvetett mivoltának okáról sajnos csak részleges információkat tudunk meg. A játékidő előrehaladtával Samnek a félvad, maszkos kisfiúval, Kai-jal(Gill Eeckelaert) egészen furcsa kapcsolata alakul ki, kicsit olyan, mintha a vad kölyök a kiscserkész sötét tükörképe és ellentéte lenne, aki már végképp elsodródott a civilizációtól.
A film egyik hangsúlyos aspektusa annak a félelmetes és katartikus folyamatnak a bemutatása, mely során az alapvetően jó szándékú Sam az őt érő megaláztatások hatására egyre közelebb sodródik a lelkében nem is olyan mélyen megbúvó sötétséghez.
A történet elég sok ponton szándékosan homályos és kicsit nehézkesebben érthető, bizonyos múltbéli eseményeket, tragédiákat, történéseket illetően csak találgathatunk.
A néző képzeletének ad teret a direkt kétértelmű befejezés is. Biztos vagyok benne, hogy ez az „anti-szájbarágós” stílus sokakat fel fog hergelni, de nekem személy szerint megragadta a fantáziámat, én nem könyveltem el negatívumként.
Ilyenkor imádok agyalni, hogy mi történhetett.
Azt hiszem, a felvillantott szegmensek híven tükrözik azt az állításomat, hogy a Welp egy nem éppen mindennapi slasher.
Ha a felsoroltakhoz még hozzáteszem a néhol John Carpentert idéző zenét, a hangulatos természeti képeket és az egészen korrekt, nagyon hiteles színészi játékot (a gyerekek is zseniálisak), akkor szerintem minden horrorrajongónak meghozom a kedvét ehhez a mozihoz.
Ha újító ízű slasher filmet szeretnél, ezt nézd meg.
Nem fog mindenkinek tetszeni – de sokaknak igen.
Én az utóbbiak táborába tartozom.
Kedvenc fotelemben, kényelmesen végignéztem, és abszolúte nem csalódtam.
