Beth de Araújo bámulatosan gyomorforgató első filmjét egy fura kép indítja be. Egy röhejesen sokkoló kép, amire nem lehet szerintem felkészülni.
Egy „átlagos” meggyes pite, amelynek tésztájába horogkeresztet véstek.
A vérvörös meggylé a szvasztika alól lassan csordogál kifelé.
A fajgyűlölet pitéjének leleplezése egy jól időzített tökönrúgással ér fel.
Ahogy pedig a legjobb tökönrúgások esetében lenni szokott, egyből szívből jövő hányingerünk támad.
Miközben az abszurditásában és banalitásában bőven gusztustalan látványt emésztve leesik, hogy miről is van szó, a sütit kuncogva csodáló nők „jókedélyű” csacsogásának hangja szúrja át a fájó dobhártyánkat.
Annyira hétköznapi és életszerű az egész, hogy az szinte fizikailag fáj. Ahogy kinyílik a csipájuk és megered a nyelvük, úgy kerül szörnyű fénytörésbe az a filmet nyitó rövid jelenet, amelyben az elegáns-csinos fehér ruhába öltözött Emily (Stefanie Estes) egy általános iskolás kisdiákjának suttog a fülébe mérgező gondolatokat egy szegény mexikói takarítónőről.
Akkor nem tűnt olyan fontosnak, esetleg csak furcsának. A pite után azonban minden világos lesz.
Világos lesz, hogy Emily és társai – többek között burzsuj barátnője, egy családanya, egy idióta ex-fegyenc, egy teljesen fogalmatlan trampli – szennyes, gennyes, tahó és ócska, gonosz emberek.
Emily pedig az élükre áll, szinte vezeti őket, amíg el nem szabadul a pokol. Amit ugyanis ezek a nők mondanak és persze tesznek, az maga a földi pokol, semmi egyéb.
Társadalmunk premier plánban.
Pokol hallgatni, pokol nézni, pokol belegondolni is.
A legpokolibb viszont az, hogy ami ebben az egyetlen, mesterien kézben tartott, valós időben kibomló snittben másfél óra alatt történik, az a valóságtól egy fikarcnyit sem hamis, sem elrugaszkodott.
Volt, van, lesz is ilyesmi.
Ezek a nők köztünk élnek.
Büszkén fröcsögött ocsmány kinyilatkoztatásaik, ijesztő gondolatmenetük, émelyítő és zsigeri utálattól bűzlő szóhasználatuk bénítóan ismerős.
Az illegális „barna” migránsok elveszik a munkát előlük.
Felmerül a Fehér Amerika államának ötlete. Szerintük fordított rasszizmus van, a fehérek kisebbségbe kerültek.
Mindenről a Black Lives Matter mozgalom tehet.
All Lives Matter.
Ők nem utálnak igazából senkit, csak nagyon büszkék akarnak lenni a felmenőikre, génállományukra, a régi szép rabszolgatartós időkre, amikor még nem zsidók, köcsögök, feketék és persze sárgák irányították az egyetlen isten nemzetét.
Érveik persze „tényeken” alapulnak, józan paraszti ésszel bárki megértheti azokat.
Meg vannak győződve arról, hogy mindenben igazuk van, és a többi nem számít.
Fojtogató, idegtépően klausztrofóbiás élmény a Soft & Quiet.
Mintha valamilyen fura csapdába estünk volna. Egyre hangosabban dörömböl a halántékunk, a bicskanyitogató szemétségek málhájától kiszorul a szusz a tüdőnkből, ökölbe szorul a kezünk és csúnya, sőt nagyon csúnya szavakat köpünk ki csikorgó fogaink között. De inkább pőre harag van bennünk.
Először csak leüvöltenénk, majd felpofoznánk ezeket a tetves némbereket, ahogy viszont fajvédő eszmecseréjük egy-két lélegzetelállítóan rémisztő fordulat után leírhatatlan gyűlölet-bűncselekményekbe fordul, attól már inkább a halálukat fogjuk kívánni.
Zsigeri dolog ez, nem intellektuális.
Igazi, szinte testi rettegés attól, ami karnyújtásnyira van tőlünk.
Ez persze nagyban köszönhető a vágatlan – pontosabban annak tűnő –, zseniális formának.
Mindvégig ott vagyunk ezekkel a szemét nőkkel.
Greta Zozula objektíve a tétlen tekintetünk: a szemünk láttára történnek elképesztően emberietlen, megalázó, alantas, kíméletlen, elmondhatatlan dolgok, de mi csak nézzük azokat, szinte pislogás nélkül. Mintha részesei lennénk ennek az őrületnek. Egyfajta lényegre törő, nyers, száraz egyszerűség van a nőkre tapadó kamera képeiben, ez a tárgyilagos személytelenség pedig látványosan emeli ki a szereplők és a történtek hátborzongató és félelmetes mindennapiságát.
Lehetne tele üresjáratokkal a film, de még a nagyobb helyszínváltások is csordultig vannak az eljövendő bűnök kiszámíthatatlanságának izgalmával. Azokban a hosszú-hosszú percekben is kifejezetten vaskos dráma van, amikor Zozula – vélhetően kényszeréből – megpihen egy-egy sokat mondó tárgyon (a pitén, vagy mondjuk egy sima fekete zsákon). A film utolsó harmadának enyhén láncrázó, szorongató tébolya viszont sokkal kaotikusabbá vált a kelleténél, de annyi baj legyen.
Annak a viszolyogtató förtelemnek, ami ebben a fél órában történik, semmi nem tudja elvenni az élét.
A Soft & Quiet nem véletlenül Blumhouse-film: a hiperrealisztikusan felnagyított fajgyűlölet túllép a szociológiai látleletszerűségen és horrorisztikussá válik. Ezek a nők nem emberek.
Szörnyek. Akiket el kell pusztítani, hiszen semmi más nem vezet eredményre velük kapcsolatban.
A rasszizmus azonban nem elpusztítható, rasszisták helyett mindig lesznek újabb rasszisták, és akármennyire is elkeserítő ez, a Soft & Quiet metaforikus utolsó képében mégis remény van (a kamera végre elengedi a nőket és másra figyel). Tomboló, dühös remény.
Beth de Araújo dühe (és a miénk is, persze) az, amitől a film minden pillanata tapinthatóvá válik, mert ez a düh szívből jön és teljesen jogos.
Ezek a nők azonban nem csupán számítók és sunyik, hanem rettenetesen buták is.
Ostoba döntéseket hoznak, borzalmas tetteik következményeit pedig képtelenek épeszű ember módjára kezelni.
Impulzív, hektikus pusztításuk szomorú elkerülhetőségét idióta bénázásuk és hisztérikus marakodásuk csak még jobban felerősíti.
A film végére a dicső fehér nők céltudatos klánja egymásra mutogató fejetlen hülyék gyülekezetévé válik. Mint az összes rasszista, homofób-transzfób, antiszemita, revizionista, vad-nacionalista őrült, ők is csak frusztrált seggfejek, akik közös jellemgyengeségeikből és irracionális, infantilis félelmeikből próbálnak meg valamiféle szélütött társas egzisztenciát építeni.
Ezeknek a Trump-érában szárnyra kapott, debil szerencsétleneknek viszont még ehhez sincs elég agyuk.
A nyitva hagyott befejezés épp ezért nagyon is kényelmetlen.
Megbűnhődnek?
Nem bűnhődnek meg?
Félig tele a pohár vagy félig üres?
Sok mindenen sajnos nem változtat egyik nézőpont sem. A Soft & Quiet az a többszáz éve tartó, hihetetlen agresszív rémálom, amelyből túl sokan riadnak fel üvöltve, amelytől túl sokan nem mernek elaludni, és amelyet túl sokan éltek már át.
Nem csak azért kellenek nagyon az ilyen gyomorszájba vágó szembesítések, hogy „a hetedik művészet” minél távolabb kerüljön Amerika „hőskorának” undorító és förtelmes örökségétől.
Azért kellenek, mert épp elég film tipegte már körbe lábujjhegyen a rasszizmust megindító és „inspiráló” igaz történetekkel, cirkalmas szimbólumokkal, költői képekkel, tanulságokkal és magyarázkodásokkal, nagy színészek nagy monológjaival. Azért kellenek, hogy ráeszméljünk: nem érünk már rá ilyesmire. A Soft & Quietet nem lehet elfelejteni.
Belénk ég.
Belénk ívódik, de nagyon.
Beth de Araújo minden szépelgés nélkül meri beleordítani a pofánkba, hogy „ébresztő, b…sszátok meg” – és ezért nem lehetünk neki elég hálásak.
Dráma, horror vagy thriller?
Kit érdekel?
Egy film, amit soha nem fogunk elfelejteni.
80 Soft & Quiet (2022)
A thriller, amely valós időben játszódik, egy általános iskolai tanárnő életének egyetlen délutánját követi nyomon, amint egy hasonlóan gondolkodó nőkből álló... több»
Szereplők: Olivia Luccardi, Jon Beavers, Stefanie Estes, Nina E. Jordan, Jayden Leavitt
