A filmek közötti netes keresgélés során dobta fel egyszer a Google ennek a filmnek a címét, és felírtam magamnak, noha az értékelések nem ígértek túl nagy élményt. Ennek ellenére a karácsony előtti napokban elővettem, úgy gondoltam, kis agysorvasztó erőszaktöltetnek pont meg fog felelni. A végeredmény egy helyenként már-már túlzóan szadista, helyenként viszont groteszk mű lett, amelyet nem ok nélkül lepett be a feledés jótékony homálya.
A spagettiwesternek nagy korszakának lezárulásával a műfaj kezdett kissé „széttartóvá” válni, és miközben az 1970-es évek második harmadától leginkább a parodisztikus elemeket gazdagon alkalmazó vagy egyenesen vígjátékokként leforgatott westernek váltak ismertebbekké és népszerűbbekké, addig készültek a hagyományokat folytató, komolyabb/erőszakosabb alkotások is (néhány kivétellel elfeledettek is maradtak). Ez utóbbiak közé tartozik jelen filmünk is, bár a túlzásai miatt időnként ez az alkotás is inkább paródiaként hat.
Az általam látott angol verzióban Fasthand címet kapott opus egy tipikusnak mondható környezetbe, az amerikai polgárháború utáni időszakba helyezve mesél el egy véres és erőszakos bosszútörténetet. Az olasz rendezők több ízben választották a polgárháborút kerettörténetként a westernjeikhez, sokszor a vesztes déliekkel rokonszenvezve. Jelen esetben az északiak válnak szimpatikussá, bár leginkább csak a kiszolgáltatottságuk okán. Az erőszakoskodó, fosztogató, gyilkoló déliek egy Machedo nevű szociopata (William Berger) vezetésével elfoglalnak egy északi erődöt, és brutálisan megkínozzák az ottani katonákat (az egyiküknek például tintát öntenek le a torkán, majd lelövik, de a többieket sem kímélik, a személyzetet az erőd falain kívül lövik agyon). A legkegyetlenebb sors talán Jeff Madison kapitánynak (Sergio Ciani, a filmben is használt művésznevén Alan Steel) jut osztályrészül, akit kikötöznek két póznához, bekötik a szemét – ennek lesz némi szerepe a történet alakulásában, ugyanis emiatt nem láthatja Machedo alakját és arcát, csak a sarkantyúja pengését hallja) –, hosszú perceken át köpdösik, végül Machedo keresztüllövi a jobb kezét, és otthagyják őt, gyakorlatilag kínhalálra ítélik. Miközben a banda tovább folytatja a szörnyűségeket, évek múlva felbukkan egy titokzatos alak, akiről hamarosan kiderül, hogy Madison. Innentől kezdve nagyjából sejthető a cselekményszövés, a bosszúállás lesz a fő motiváció, és természetesen még sok erőszakra számíthat a néző.
A Fasthand legnagyobb tehertétele talán abban lelhető fel, hogy egyszerre próbál ragaszkodni a spagettiwestern erőszakos vonalának hagyományaihoz és újítani (például a Machedo és Madison közötti leszámolás lélektaninak szánt, de inkább talán groteszk ábrázolásával), ugyanakkor viszont szinte minden téren a tehetség hiányával és a kvázi dilettantizmussal lehetne jellemezni a filmet. Gyenge párbeszédek, más alkotásokból lopott ötletek (a záró képsorok például eléggé emlékeztetnek A szakértő utolsó képkockáira), illetve sematikus történetpanelek alkalmazása jellemzi a művet, de azért viszonylag hamar lecsorog az a bő másfél órás játékidő. Noha a (spagetti)westernektől megszokhattuk a gyengén megrajzolt, sablonos figurák szerepeltetését, a Fasthand több társánál is alacsonyabb színvonalat produkál ilyen téren is. Semmit sem tudunk meg az egyes szereplőkről, és voltaképpen a főhősért sem igazán tudunk izgulni. (Igaz, ebben a főszereplő is ludas, mert rendkívül tehetségtelen és érzelemmentes módon játszik. Ennyi erővel egy fadarabot is felöltöztethettek volna jelmezbe, arról nem is beszélve, hogy azzal a bajusszal úgy néz ki, mint valami pornósztár.) William Berger érdekes lehetne a rosszfiú szerepében – noha már nem ez az első ilyen alakítása –, viszont a mentálisan instabil figura az ő ábrázolásában sokszor inkább nevetséges/groteszk, mintsem meggyőző. A film végi leszámolásnál bemutatott fintorgása is csak ront a színvonalon, ez a túlzásba vitt vicsorgás szerintem már-már parodisztikus hatást ért el.
A film alacsony nívóján kevéssé csodálkozhatunk, hiszen a stábban kevés tehetséges ember volt jelen. A sztorit összetákoló személyek közül még talán Alberto Cardone neve csenghet ismerősebben a leginkább ZS kategóriás filmek világában jártasabbak számára, a rendezői székbe pedig az a Mario Bianchi csücsülhetett (itt éppen Frank Bronston álnéven), aki az 1990-es évektől pornórendezőként vívott ki magának némi kétes értékű hírnevet. Noha a színészek között akadtak kicsit nevesebbek is (Berger mellett megemlíthető például Frank Braña), valójában az egész filmen átüt az olcsóság, minden tekintetben. Gianni Ferrio dzsesszes zenéjét nem igazán tudtam értelmezni, mintha egy teljesen más filmhez készült volna (még ha sok esetben nem a „tipikus” westernzene szólt is a filmek alatt, elég csak olyan klasszikusokra gondolni, mint a Django vagy a Ringo visszatér). Az atmoszférateremtés egyetlen sikeres elemének Emilio Foriscot operatőri munkáját tartom, néhány látványosan fényképezett jelenettel kissé feljebb tudta tornázni a film színvonalát. A Fasthand leginkább a már-már túlzásba vitt erőszak apropóján maradhat ideig-óráig „emlékezetes” a néző számára, egyébként viszont csupán egy félresikerült vállalkozás mementójaként értékelhetjük.
