Ha Sergio Leone neve örökre bevésődött a filmtörténetbe, azt leginkább A Jó, a Rossz és a Csúf (1966) című mesterművének köszönheti. Ez a film nemcsak a „dollár-trilógia” csúcspontja, hanem az egész westernműfaj egyik legnagyobb mérföldköve. Leone itt mindent elért, amit a műfajjal el lehetett: grandiózus méretet, epikus hangulatot, ikonikus karaktereket és felejthetetlen zenét. Egy olyan mozi született, amely a mai napig meghatározza a western képét, és túlmutat saját korán: a mozitörténet egyik legnagyobb klasszikusa.
A cselekmény központjában három férfi áll, akik mind ugyanarra az aranykincsre vadásznak az amerikai polgárháború végnapjaiban. A Jó (Clint Eastwood), a hidegvérű és cinikus pisztolyhős; a Rossz (Lee Van Cleef), a kegyetlen és könyörtelen fejvadász; és a Csúf (Eli Wallach), a komikus, de kiszámíthatatlan bandita. Az arany utáni hajsza végigvezeti őket a véres csatatereken, sivár sivatagokon és elhagyott városokon, míg végül a legendás temetői párbajban szembesülnek egymással.
A történet szándékosan egyszerű, de epikus méreteket ölt. Leone nem a szövevényes cselekményre épít, hanem a karakterek közötti feszültségre, a hangulatokra és az úton át megélt tapasztalatokra. A három főszereplő egy-egy archetípus, amely túlmutat a klasszikus „jó kontra rossz” képleten. Eastwood ismét hűvösen minimalista, szinte már mitikus figura, aki minden gesztusával, poncsójával és szűkszavúságával a westernhős esszenciáját testesíti meg. Lee Van Cleef „Rossza” itt sokkal hidegebb és gonoszabb, mint a Pár dollárral többért ezredese – tökéletes antihős, aki hidegvérrel gyilkol, és csak a pénz érdekli.
A film igazi meglepetése azonban Eli Wallach, mint Tuco, a „Csúf”. Wallach játéka egyszerre komikus, szánalmas, kiszámíthatatlan és mégis emberi. Ő az, aki életet és humort visz a történetbe, miközben az ő tragikomikus figurája a legemberibb a három közül. A film címében foglalt triász valójában sokkal összetettebb: mindhárom karakter egyszerre jó, rossz és csúf, s ez a morális szürkezóna adja a film igazi erejét. Leone stílusa itt éri el a csúcspontját.
A film közel háromórás játékideje alatt a rendező mesterien váltogat a grandiózus, panorámás felvételek és a szinte fojtogató közeli képek között. Az arcközeli, lassan kitartott snittek, majd a hirtelen robbanó erőszak képei felejthetetlen feszültséget teremtenek.
A polgárháborús háttér pedig új dimenziót ad a történetnek. Az elpusztított hidak, a sebesült katonák, az értelmetlen vérontás mind-mind tükrözik Leone pesszimista világképét: a nyereségvágy és az erőszak uralja az emberiséget, és a hősiesség illúzió csupán.
Ha a filmnek csak egyetlen eleme vált volna igazán világhírűvé, az Ennio Morricone zenéje lenne. A főtéma, a sípoló motívum, a farkasüvöltés-szerű hanghatások és a jellegzetes ritmusok máig a popkultúra részei. A film minden nagyobb jelenetét ikonikus zene kíséri: a temetői párbaj alatt felcsendülő The Ecstasy of Gold nem csupán aláfestés, hanem a film szíve és lüktetése. Morricone zenéje itt már szinte különálló szereplővé válik: a dallamok egyszerre idézik a hősiességet, az abszurditást és az elkerülhetetlen tragédiát. Kevés filmben öltött ennyire hangsúlyos szerepet a zene – itt azonban Leone és Morricone tökéletes szimbiózisát látjuk. A film vitathatatlan erénye az epikus látvány, az ikonikus karakterek és a zene. Minden pillanata vizuális és hangzásbeli élmény, amely egyszerre szórakoztat, elgondolkodtat és lenyűgöz.
Ha gyengeséget keresünk, talán a film hossza és lassú tempója említhető: három órán keresztül minden pillanat kitartott, a párbeszédek minimálisak, és a történet tudatosan egyszerű. Ez a stílus azonban nem mindenkinek való – aki gyors, akciódús westernre vágyik, annak próbára teheti a türelmét a Leone-féle ritmus.
A Jó, a Rossz és a Csúf mára nemcsak a spagettiwestern csúcspontja, hanem a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa. Leone stílusa, Morricone zenéje és a három főszereplő alakítása a filmművészet örök részévé vált. Tarantino, Robert Rodriguez, a Coen testvérek és még számtalan rendező épített erre az örökségre. A „dollár-trilógia” lezárása minden elemében nagyobb, érettebb és ikonikusabb, mint elődei. Ha az Egy maréknyi dollárért elindította a spagettiwesternt, a Pár dollárral többért kiforrottá tette, akkor A Jó, a Rossz és a Csúf a műfaj koronája lett. Leone és Morricone együtt olyan filmet alkottak, amely egyszerre epikus, filozofikus és szórakoztató – egy igazi mestermű, amely túlmutat a western határain, és a filmtörténet egyik legnagyobb alkotásaként él tovább.
94 A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)
A polgárháború idején a vadnyugaton játszódó történet főhősei ugyanazt szeretnék: pénzt. A Jó, aki fejvadászként keresi kenyerét, és a körözött bűnöző, a Csúf... több»
Szereplők: Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Eli Wallach, Benito Stefanelli, Aldo Sambrell
