A Szellemirtók: Az örökség egy különös jelenség a modern blockbuster-korszakban: egyszerre folytatás, tiszteletadás, újraindítás és egyfajta nosztalgikus gyászmunka. Jason Reitman – az eredeti filmek rendezőjének, Ivan Reitmannek a fia – olyan feladatot vállalt, amelyet könnyű lett volna csúnyán elrontani: visszahozni a Szellemirtók világát úgy, hogy ne legyen puszta rajongói kiszolgálás, mégis kielégítse egy generáció gyerekkori emlékeit. És bár a filmnek vannak hibái, kétségtelenül az egyik legőszintébb, legszerethetőbb próbálkozás a franchise fenntartására.
A történet középpontjában Phoebe, a kissé kívülálló, okos és szociálisan esetlen kislány áll, aki családjával egy isten háta mögötti oklahomai farmra költözik. A film első fele sokkal inkább coming-of-age sztori, mint klasszikus Szellemirtók-kaland, és furcsa módon ez válik a legnagyobb erősségévé. A csendes kisváros, a poros iskola, a pincében talált titkok és a családi örökség súlya olyan intim hangulatot teremtenek, ami teljesen idegen volt a ’84-es film harsány kaotikusságától, mégis működik.
Phoebe karaktere a film szíve, és Mckenna Grace alakítása egészen lenyűgöző: egyszerre vicces, törékeny és lélekben idősebb, mint a körülötte lévő világ. Benne sikerül megragadni azt a varázst, amit a modern blockbusterek ritkán tudnak: valódi, szerethető emberi jelenlétet.
A film második fele viszont határozottan a rajongókra céloz. Itt már beindul a Nosztalgia Expressz teljes gőzzel: visszatér Gozer, a Terror Dogs, a protonágyúk zúgása, és természetesen az eredeti csapat is. Ez a rész sokak számára katarzis, másoknak túlzottan kiszámítható nosztalgiabomba lehet, de vitathatatlan, hogy a film tisztelettel és érzelmi súllyal hozza vissza a régi ikonokat. Különösen az Egon Spenglernek állított finom, szép és meglepően megható filmes búcsú működik erősen – nem csak fan service, hanem valódi érzelmi lezárás.
A film tempója azonban nem mindig egyenletes. Néha túl gyorsan vált családi drámából akcióba, máskor meg túl sokat időz a múltidézésben. A humor inkább visszafogott, mint harsány; ez jó döntés, de néhány poén így is erőltetettnek érződik. A finálé pedig ugyan látványos, de nem igazán újító: a gonosz, a tét, a feloldás nagyjából ugyanazt a sablont követi, amit a ’84-es film kijelölt.
Mégis, A Szellemirtók: Az örökség egy szerethető, tiszta szívű film. Olyan alkotás, amit nem cinizmusból készítettek, hanem valódi tiszteletből – a karakterek iránt, a rajongók iránt, és egy filmkorszak iránt, amelyben még helye volt a bájnak és a kézzelfogható, fizikai effektusok varázsának. Nem hibátlan, de őszinte, és a mai franchise-csömörben ez már önmagában érték. A film legnagyobb ereje az örökség szó valós jelentésében rejlik: nem csak azt kérdezi, hogy mi marad ránk a múltból, hanem azt is, hogy mit kezdünk vele. És ha a jövő Szellemirtók-filmei is ebből a szemléletből indulnak ki, akkor a protonágyúknak bizony lesz még mit csinálniuk.
70 Szellemirtók: Az örökség (2021)
akció | dráma | fantasy | kaland | vígjáték
Azt követően, hogy négy hős Manhettenben ádáz küzdelem során elűzte a világunkból a szellemeket, a túlvilági lények mintha örökre eltűntek volna a Föld színéről? Az új... több»
Szereplők: Sigourney Weaver, Bill Murray, Olivia Wilde, J.K. Simmons, Paul Rudd
