A vérig sértett androidok lázadása

2022.01.05 21:49 Filmbarbár Olvasottság: <100x

3

Ha őszinte vallomással szeretném kezdeni, azt mondanám, hogy a film megnézése után kiderült számomra: Michael Crichton bizony jobb író volt, mint rendező. Ugyanis az alapvetően jó kiindulóponttal rendelkező történet tele van kihagyott lehetőségekkel, ráadásul fejfájdítóan unalmas. Noha már régóta fentem a fogam erre a filmre, a megnézése után eléggé nagy csalódottságot éreztem. Egyrészt roppant lapos a cselekmény íve, másrészt a magyar cím is kissé félrevezető. Az angol cím (Westworld) egyrészt valóban utalhat a Vadnyugatra, másrészt azonban a modern nyugati világra is, amelynek a társadalomkritikáját adja a történet. Más kérdés, hogy az alapvetően jó – és a 70-es évek elején még viszonylag ötletesnek számító – koncepciót hogyan sikerült elbaltázniuk az alkotóknak.

A film két férfi sorsát követi nyomon, akik a valamikori jövőben Delosra utaznak, hogy ott sok más emberrel együtt egy kalandos üdülésben vehessenek részt. A szórakoztatásról androidok gondoskodnak, „akikkel” az emberek saját kényük-kedvük szerint bánhatnak. Érdekes, hogy Deloson három olyan történelmi korszakot (az ókori Róma, a középkori Európa, illetve a Vadnyugat világát) idéznek meg a szórakoztatócentrum üzemeltetői, amelyek a férfias, erőszakos korok asszociációját kelhetik fel a nézőben, azaz azt is mondhatjuk, hogy ez a film ennek a „macsó”, férfiközpontú szemléletnek a kritikáját nyújtja. A lassan csordogáló történet fokozatosan építi fel a feszültséget, a film első kétharmada néha már túlságosan is aprólékosan mutatja be a két férfi mindennapjait, miközben alig tudunk meg valamit a háttérben dolgozó "szórakoztatóiparosokról" (néhány jelenet azonban biztosít némi bepillantást az irányítóközpont világába, mint pl. amikor láthatjuk, hogyan próbálják megjavítani a megsérült androidokat, csak éppen ezekből a jelenetekből kapunk szerintem túl keveset), és azt is csak találgathatjuk, hogy miért hibásodik meg egyre több gép. Sajnos sok ötlet kidolgozatlan marad, miközben túltengenek a töltelékjelenetek, amelyek nem gördítik előre a cselekményt, de ennek az "illúzióvilágnak" az ábrázolása meglehetősen felületes. Szerintem a történet (egyik) fő mondandója az lett volna, hogy az ember alapvetően kegyetlen, erőszakos lény, és hogy sokszor csupán kedvtelésből erőszakoskodik, de mintha ez is elsikkadt volna a felületes szórakoztatás előtérbe helyezésével.

A film kissé döcögős, butuska első kétharmadára válaszként jön egy pörgősebb, de ugyanolyan butuska zárlat, amikor a "megbolondult" androidoknak elegük lesz az őket érő folyamatos tortúrából, és fellázadnak a zsarnokaik ellen. Az elején még gyakran alkalmazott humor fokozatosan eltűnik a cselekményből, a westernvígjátékos hangulat a végére átvált akcióthrillerbe, sőt, horrorisztikus elemek is megjelennek a filmben. Ugyanakkor viszont az utolsó kb. 25 perc egy valószerűtlenül elnyújtott, némileg klisés macska-egér harcra redukálódik, amelyben az ostobábbnál ostobább ötletekkel menekülni próbáló főhősünk (Richard Benjamin) kénytelen felvenni a harcot az őt üldöző androiddal (Yul Brynner). (Arról nem beszélek, hogy vajon az irányítóközpontban miért nem volt olyan eszköz, amellyel egyszerűen leállíthatták volna az összes meghibásodott androidot. Jó, tudom, akkor nem lett volna film...)

Alapvetően izgalmas koncepciónak ígérkezett ugyan a sci-fi és a western "összeházasítása", de a megvalósítás nem lett tökéletes, sőt, mai szemmel nézve pedig tisztes középszer az egész. Igaz, a végére legalább az üldözés hoz némi felpezsdülést az egyébként vontatott cselekménybe, Yul Brynner egészen nyomasztó a néma "gyilkos" szerepében (bár szerintem kicsit több teret is adhattak volna a karakterének), ráadásul egy talán egy pici ironikus fricska is volt a sok westernben szerepet kapó Brynnernek. Kissé furcsának találtam, hogy a 70-es években már eléggé ismert színésznek számító James Brolin figurája nem jutott be a "fináléba", helyette a talán kevésbé neves Richard Benjamin lett a "final boy" (ha lehet ilyet mondani). Egyébként Brynner sem hozza itt azt a színészi kelléktárat és sokszínűséget, amit máskor meg tudott mutatni, mondjuk ebben nyilván szerepe volt az általa alakított figura egysíkúságának is, Richard Benjamin pedig kifejezetten élvezhetetlen játékot produkált, Steven Seagalt is megszégyenítő rezzenéstelen arccal tolta végig a másfél órát. Ha Crichton nem is tudott megalkotni egy időtálló remekművet, azért a filmnek van néhány jó pillanata; Gene Polito operatőrnek sikerült összehoznia pár látványos képet, és érdemes megjegyezni, hogy a szintén eléggé névtelen Fred Karlin zenéje érdekesen ötvözi a westernfilmek muzsikáját a modern thrillerével.

Bár végignéztem a filmet, számomra nem nyújtott maradandó élményt, én azért ennél többre számítottam, még akkor is, ha ötven éve készült ez az alkotás. Úgy érzem, sok a kihagyott ziccer a műben, például a sok időrabló jelenet helyett nem ártott volna egy kicsit összeszedettebben bemutatni a szórakoztatást biztosító céget, erősebb társadalomkritikát megfogalmazni, úgy talán komolyabban is lehetett volna venni ezt a filmet.