Eredetileg a film munkacíme csak „Boldog évek” volt, de a vezetőség akarata szerint átírták erre a címre, hiszen az nem lehet, hogy a „kizsákmányoló” üzemtulajdonos és vele együtt a kapitalizmus egy szókapcsolatban szerepeljen a boldogsággal. Mindezt Andor Tamás, a film operatőrjének emlékezésében olvastam. Simó Sándor önéletrajzi indíttatású filmje egy téli temetéssel kezdődik, a diftériában elhunyt édesanya holttestét viszik szánkóval a temetőbe. A II.
világháború a település lakói számára befejeződött, az átélt szörnyűségek, és a meghalt szeretteik ellenére megpróbálják a vidámság álarcát magukra ölteni, amikor megjelennek az orosz katonák. Az orosz tiszt odaül a zongorához és a nyelvén énekelve folytatja a vidám dalt. Az orosz kiskatona meg felkér táncolni egy csinos lányt. Ezt a jelenetet szó, ami szó történelemhamísítónak éreztem.
Lehet, hogy néhányszor előfordult, de közel sem ez volt az általános. A lányokat nem táncolni kérték fel, hanem… ne tépjük fel a behegedt(?) sebeket. A történet folytatódik: a nagy betegségből felgyógyult dr. Török vegyészmérnök minden erejét és tehetségét összeszedve belevág, hogy a jövő nagy gyógyszerét fedezze fel. A szalámi politikával és választási csalással hatalomra jutott kommunisták végrehajtják az államosítást, a kis vegyi üzem is sorra kerül, Törököt pedig internálják. A főhőst a néhai Lohinszky Loránd erdélyi színész alakította, nagyon nagy átéléssel (halottról vagy jót, vagy semmit, de muszáj megjegyeznem, hogy a hangja illúzióromboló volt.) Viszont Bujtor István teljes értékű, féltestvéréhez méltó teljesítményt nyújtott. A film nem direkt módon ábrázolja azt a történelmi folyamatot, ahogy a személyi kultusszal járó embertelen diktatúra Magyarországon is átvette a hatalmat.
