Mózes kálváriája

2019.06.08 18:34 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 129x

0

Mit tennél akkor, ha édesapád (akivel sosem volt igazán jó a kapcsolatod) meghal, de a „szelleme” nem akar átjutni a túlvilágra, s ehelyett a nyomodban caplat? Avagy: az öreged feldobta a pacskert, ám ő még holtában sem akar téged békén hagyni. Jelen filmünk főszereplője, Mózes ezen megy keresztül, ám az előbbi premissza senkit ne tántorítson vissza: az Utóélet ugyanis egy perc erejéig sem csap át holmi őrült művészfilmesdibe, hanem egy, az elejétől a végéig fekete humorral operáló coming of age sztorit mesél el némi transzcendens dráma felhangjával. Nem mellesleg: a 2010-es évek első felének egyik olyan magyar vígjátéka, amelyen tényleg lehet (jól) szórakozni.

Miből is indulunk ki? Mózes épp most hagyta el a kórházat, ahol szorongásos neurózissal kezelték. Lelkész édesapja viszi haza, s hamar kiderül, hogy a kettejük közti viszony közelről sem felhőtlen. Hiszen amíg a fiú zárkózott és szorongó, addig az apa egy igencsak kemény, akaratos, már-már autoriter személyiség benyomását kelti, valahányszor interakcióba lép gyermekével. Annak érdekében, hogy ezen az apa-fia kapcsolaton javítsanak, azt a javaslatot kapják, hogy beszélgessenek sokat, s töltsenek együtt minél több "minőségi" időt. Ugyanakkor nem nehéz kitalálni, hogy ez egyáltalán nem könnyű (csak néhány példa: az apa megpróbál húst tukmálni a vegetáriánus fiába, elviszi őt horgászni, ahol felvázolja a fiú jövőjét, s még az autóvezetésbe is beleszól). A fiúnak tehát nincs könnyű dolga, ám egyszer csak eljön egy nap, amikor a lelkész fater szívrohamot kap, meghal, s az egész falu gyászol, egy embert kivéve. Mózesben ugyanis ez az esemény inkább felszabadultságot eredményez. Ez a számára „idillikus” állapot azonban nem tart sokáig: a halotti toron felbukkan édesapja szelleme, amolyan kótyagos kiadásban, s aki ezután lépten-nyomon követi őt. Megindul hát Mózes kálváriája, hogy rájöjjön, mi kell ahhoz, hogy édesapja lelke eljusson a túlvilágra. Ebben a kalandban pedig segítségre lesz a lelkész egykori asszisztense, valamint egy okkult tudományokban is jártas autószerelő.

Zomborácz Virág neve eddig számunkra az olyan magyar sorozatoknak köszönhetően csengett ismerősnek, mint az Egynyári kaland vagy az Aranyélet, amelyeknél főleg íróként működött közre. Az Utóélet legnagyobb erőssége pedig épp a forgatókönyve: Zomborácz remekül játszik rá a történet abszurditására. Gondolhatunk arra, hogy az alapvetően melankolikus hangulatot sugárzó vidéki település szürkésebb színeibe belecsempész harsányabb, vidámabb színeket, vagy ahogyan egy-egy jelenet erejéig rájátszik a drámaibb hangvételre egy lassított felvétel segítségével. Emellett öröm nézni, ahogy a rendezőnő a karaktereit (leginkább a főszereplőt) játszi könnyedséggel belelöki a kellemetlenebbnél kellemetlenebb szituációkba, ahonnan aztán ki kell valahogyan kecmeregniük (mint például Mózes próbálkozása a művelődési ház táncházában, a szellem megjelenése Mózes első légyottja előtt vagy az a bizonyos karácsonyi színelőadás). Továbbá azt is mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a színészek profi módon hozzák a különc figuráikat: Gálffi egyenes remekel a lelkész szerepében, Anger Zsolt autószerelő bőrébe bújt hobbiszelleműzőként egy rendkívül vicces jelenettel ajándékoz meg minket, Csákányi Eszter minden egyes megmozdulásán érződik a kiégett és csalódott nagymama szerep, míg Petrik Andrea játszi könnyedséggel hozza a nagydumás és vagány fiatal nőt (avagy másképpen szólva: Mózes tökéletes ellentétét). Ha valamit negatívumként felróhatunk a filmnek, akkor az épp Kristóf Márton kissé jellegtelen játéka, az ugyanis egy dolog, hogy egy csendes, visszahúzódó karaktert alakít, de a többi kollégájához képest talán ő tűnt a legkevésbé hitelesnek. Emellett megjegyezhetjük azt is, hogy egy-két mellékszereplőnek engedhetett volna több teret a kibontakozásra (gondolunk itt elsősorban Anger Zsoltra és Petrik Andreára), illetve a szerelmi szál is egy kicsit esetlegesnek tűnt (bizonyos szempontból viszont épp emiatt passzolt jól a narratívához), s valami hasonlót lehetett érezni a film végén is, amikor Mózes és az apja leülnek beszélgetni, amelynek a végén elköszönnek egymástól. Itt viszont mindenképp hozzá kell tennünk a „de” szócskát, ugyanis ez a beszélgetés hozta el a megfelelő lezárást ehhez a nem mindennapi kálváriához (nem mellesleg a lelkész jellemfejlődését is ez fogja igazán alátámasztani: a legelején ellenszenves, majd kótyagos szellemként szimpátiát kelt, idővel visszatér régi énjéhez, hogy aztán a fiával megtalálja a megoldást, SPOILER: az egymásra találást, az érdemi közös hangot a fiával SPOILER).

Ugyanakkor azt mindenképp hozzá kell tennünk, hogy az előbb említett „hibákat” remekül ellensúlyozzák a fekete humorral tarkított jelenetek, az abszurd helyzetek, a jó dumák, s a magyar viszonylatban merésznek mondható témaválasztás. Tény, hogy az Utóélet helyenként nem tudja meghazudtolni elsőfilmes mivoltát, de az biztos, hogy ez egy olyan debütáló alkotás, amelyre bárki büszke lehet hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt.