2020.08.19 20:13 Filmbarbár Olvasottság: 708x
4

A western hanyatlásának példája

Lee Van Cleef egy gyengébb filmje ez, megítélésem szerint messze nem időtálló klasszikus. Annak ellenére sem, hogy több jó színész (pl. a spagettiwesternekben rendszerint rosszfiús szerepekkel megtalált Horst Frank) és nem is teljesen ismeretlen alkotógárda (a forgatókönyvért Ernesto Gastaldi a felelős, az operatőr Mario Vulpiani volt, a zenét pedig Luis Bacalov követte el) hozta tető alá ezt a produkciót.

A film voltaképpen Lee Van Cleefre, illetve a 70-es évek elejére már szinte ikonikusan hozzátapadó fekete ruhás figurára épít, gyakorlatilag ő az egyetlen húzónév ebben a produkcióban. Egy viszonylag kis költségvetésből összehozott, jóindulattal is legfeljebb csak B kategóriásnak besorolható történetet dobtak itt össze, amely ugyan számos klisét halmoz össze, mégis megpróbálja megújítani a zsánert. (Erre meglehetősen nagy szükség is volt, hiszen a 60-as évek közepétől kezdődő felfutást hamar követni kezdte a tucatwesternek áradata, s a néhány kiemelkedő, örökbecsű darab mellett futószalagon születtek a rosszabbnál rosszabb fércművek.)

Jelen esetben a kiindulópont egy gyilkossággal megvádolt, és fejvadászok által üldözött fiatalember, Philipp Wermeer (Alberto Dentice) menekülési kísérlete, amiben még nem sok újdonság lenne. Az igazi érdekességet az tartogatja, hogy valójában egy vadnyugati környezetbe ültetett krimit nézhetünk végig, amelyben az idősödő Clayton seriff (Van Cleef) nyomoz a tettes(ek) után. Szintén ezt a krimis hangulatot erősíti az is, hogy a seriff összeáll a fiatalemberrel, akit nem akar a törvény kezére juttatni, holott megtehetné (az indokok persze csak a történet végére lepleződnek le). Ezt az együttműködést leképezhetjük akár a "fiatal, tapasztalatlan zsaru az idős, ravasz zsaru oldalán" toposzra is, de akár egy apa-fiú kapcsolatra is asszociálhatunk. Két, egymástól teljesen eltérő jellem: a fiatal heves, szeleburdi, gyakran első felindulásában cselekszik; az öreg megfontolt, ravasz, már-már cinikus.

Ugyan vannak humorforrások a filmben – akár Lee Van Cleef figuráját is annak lehet tekinteni –, valójában mégis eléggé nyomasztó a történet légköre. Ez egyrészt magának a gyilkossági esetnek is köszönhető (s nyilván még súlyosabb az a tudat, hogy a fiatal főszereplőre gyakorlatilag kimondták a halálos ítéletet, miközben feszültségforrásként szolgál az is, hogy a néző nem tudja eldönteni, a fiatalember bűnös-e vagy ártatlan), másrészt a rossz oldalon álló Saxon fivéreknek.

A spagettiwesternektől nem szokatlan módon a brutalitás aránylag jelentős szerepet kap a filmben, ami leginkább Adam Saxon (Klaus Grünberg) figurájában érhető tetten. A fehér ruhában járkáló, homokos fickó ugyanis igazi pszichopata, aki szereti kínozni az embereket. Wermeer pedig akaratán kívül bábu lesz a Saxon fivérek és a seriff halálos játékában. Ugyanakkor viszont az is elmondható, hogy a mellékszereplők majdnem kiforrottabb és izgalmasabb alakok, mint a két főszereplő (ennek ellenére Lee Van Cleef üzembiztosan hozza a hallgatag fickó tőle megszokott figuráját). Különösen igaz ez a Saxon fivérekre, akiket zseniálisan formálnak meg és egyénítenek az őket játszó színészek.

A film másik érdekessége pedig a flashbackek viszonylag nagy száma, illetve feszültségforrásként való szerepeltetése. Ugyanis bár ez a dramaturgiai elem nem ismeretlen a spagettiwesternek esetében sem, itt nagyon is fontos szerepe van a történetvezetésben, hiszen ezekből a visszapillantásokból fokozatosan áll össze a múltban elkövetett gyilkosság sztorija.

De bármennyire is bőven akadnak érdekes jellemek a filmben, s a nyomozás sem mondható unalmasnak (viszonylag sok a történetben a lövöldözés, amelyek során a látvány érdekében néha feláldozták a mondanivalót is), a zene is remek, és az operatőri munka is tiszteletet érdemel, összességében mégis hiányzik valami ebből a filmből, ami feledhetetlenné vagy akár újranézőssé tenné. Nem mondom, hogy egy esti szórakozásnak nem teszi meg, de inkább a műfaj hanyatlásának egyik példája, mintsem a fénykoré.

Ha úgy vesszük, A nagy leszámolás betölti a maga feladatát, hiszen nem akar társadalomkritikát megfogalmazni, nincs benne mélyebb mondanivaló, egyszerűen csak szórakoztatni szeretné a nézőt. Egy erős közepest megérdemel, azonban ennél azért lehetett volna ütősebb is.

western

Wermeert lecsukják a nagyhatalmú családfő meggyilkolásáért. Mikor megszökik, már várja a három Saxon testvér, a halott férfi fiai, akik busás vérdíjat tűztek ki a fejére.... több»

4