Haumann Péterre emlékezve vettem elő ezt a ritkán játszott és talán kevéssé ismert filmet, amely meglehetősen vitriolosan ábrázolja a 70-es évek Magyarországának világát. Hogy a korabeli cenzúra miért engedte a bemutatását, nem tudom, nekem mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy időnként maga a hatalom is engedélyezte (esetleg kifejezetten meg is rendelte) az ilyen jellegű alkotások megjelentetését, hogy azok egyfajta "leeresztő szelepként" funkcionálva, levezessék a társadalmi feszültségeket.
A film története szinte a végletekig leegyszerűsített, lineáris cselekményszövéssel meséli el egy kisember groteszk kalandjait a bürokrácia útvesztőiben. Bojti Sándor egy cég igazgatóhelyettese egyszer az életben valami jelentős dolgot akar véghezvinni. Úgy dönt, hogy egy bécsi árverésen még a saját autójának eladása árán is megvásárolja azt A kardot, amellyel Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet lefejezték. Mindezt nemzeti lelkesedésből cselekszi, de a magyar állam nem a várt vállveregetéssel jutalmazza a tettét. A rendőrség szinte bűnözőként kezeli őt, A kard senkinek (még a Nemzeti Múzeumnak) sem kell, őt magát a munkahelyén is vegzálják, majd kirúgják, a felesége szintén elveszti az állását, s a házasságuk is majdnem tönkremegy.
A filmben komoly bírálatban részesül a bürokrácia, az urambátyám világ, a manipulatív sajtó, a romlott társadalom, de a hamis nemzet-, illetve történelemszemlélet is. Miközben mindenki az értékekről papol, sutba dobják a valóban értékes dolgokat, mindenki csak a rendszer konformista tagjaként cselekszik, s a történelmet kicsit is jobban ismerők (vagy akik netán éltek akkoriban) tudják, hogy éppen a 70-es évek volt a "szocialista hazafiság", a kozmopolitaságot a nemzeti gondolkodással összevegyíteni kívánó ideológia egyik fénykora. (Pontosan arra világít rá a történet, hogy ez az eszme valójában csak külsőség, mást mutatnak a szavak, mint a tettek.) Bojti, a tiszta lelkű, vívódó hős csupa kisszerű, gyáva, megalkuvó figurával van körülvéve, s egyedül próbál küzdeni a saját igazáért. Még a saját munkatársai és felettesei is ellehetetlenítik őt, csak azért, mert "kilóg" a sorból, mert önállóan mer gondolkodni és cselekedni.
Aztán amikor a sajtó szenzációra éhesen, a nemzeti lózungokat hiányolva felkapja az ügyet, és Bojtiból hőst farag, hirtelen minden megváltozik. A történtek hatására A kard azonnal értékessé válik, Bojtihoz pedig egymással versengve törleszkednek oda azok a kollégák, akik addig az ellehetetlenítésére törekedtek. A film nagyszerűen ábrázolja Bojti megtörésének, a rendszerbe való betagozódásának, megalkuvásának lezajlását. Mindamellett a történet jól érzékelteti a "nyugati" és a "keleti" világ közti különbséget, az osztrák demokrácia és a magyar "szocialista demokrácia" ordító ellentétét. Szinte mindvégig érezhető az egyéniséget gúzsba kötő, fojtogató légkör, a szabadságnak csupán a látszata létezik, s a mereven működő rendszer azonnal visszarántja azt, aki ki akar törni az adott keretek közül.
Számos olyan jelenet található a filmben, amelyben a főszereplővel mondatják ki a rendszer hazug mivoltát, pl. a "rövid pórázon tartás" egyértelmű utalás arra, hogy az ember csak "alattvaló" lehet, csak a gépezet része lehet, de nem szuverén, demokratikusan cselekvő lény. Mindezt jól érzékelteti az is, hogy a film első néhány percének felszabadultsága után a hangnem fokozatosan elkomorodik, a néző szinte megfullad ettől az atmoszférától, a sok hazugságtól, a képmutatástól, a kiüresedett világban kétségbeesetten túlélni próbáló emberek vergődésétől. S talán nem véletlen, hogy az lett a film címe, ami. Ugyanis A kard olyan bonyolult szimbólummá válik, amely sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Egyrészt lehet történelmi ereklye, másrészt a múlt és a nemzet egyik jelképe, harmadrészt áttételesen szimbolizálhatja a szocialista rendszer rettenetét és hazugságait, negyedrészt viszont a Magyarországot elnyomó - vagy elnyomni akaró - idegen hatalmakat is.
Habár A kard helyenként didaktikusnak ható film, mégis torokszorító és nyomasztó leképződése a kor magyarországi viszonyainak. Szerintem hibás dolog ezt az alkotást vígjátékként aposztrofálni, hiszen csak nagyon kevés vicces jelenet található benne, a szatíra nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy történet humorral operálva rántja le a leplet a visszásságokról. Sajnos ez a film mindig és mindenütt aktuális marad majd, hiszen a különböző rendszerek mindig is próbálták bedarálni és együttműködésre kényszeríteni az "alattvalókat".
Elsősorban természetesen Haumann Pétert illeti a dicséret, aki zseniálisan játssza a meggyötört, vívódó, önmagával is meghasonló főhőst, de a mellékszerepekben is igazi sztárparádét láthat a néző (Szemes Mari, Tordy Géza, Tahi Tóth László, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Lukács Sándor, csak hogy néhány nevet említsek). Csurka István filmnovellájából Dömölky János forgatott filmet, akinek a neve hallatán talán kevesen kapják fel a fejüket, de jelen esetben egy nagyon is találó alkotást tett le az asztalra. És ne hagyjuk ki a felsorolásból Zsombolyai Jánost sem, akinek az operatőri munkája ugyancsak hozzájárult a film fojtogató légkörének a kialakításához. Nem merném azt állítani, hogy A kard a legjobb film, amit életemben láttam, mégis értékesnek tartom. Szerencsére nem nyújtották túl az alkotók, érezték, hogy bő egyórányi potenciál van a történetben, amit nem kell másfél órásra nyújtani. Az üzenet így is érthető, s a maga módján a film is élvezhető, csak senki ne vígjátékra számítson, hanem egy kiábrándult és kiábrándító, nyomasztó szatírára. És bár Haumann Péterről sokaknak legfeljebb az Indul a bakterház Patása vagy a Hupikék törpikék Hókuszpókja jut eszébe, zseniális színész és szinkronszínész volt. Sajnos csak volt. Én ezzel a filmmel emlékeztem meg róla. Isten nyugosztalja őt!
