A film, amelyet 0 fok környékén és pamut kesztyűben szabad csak megfogni. A mozitörténeti jelenség, amelyet a 90-es évektől kezdve szednek ízeire – sokszor azt lehet mondani, méltánytalanul, vagy nagyon is jogosan. Mindenesetre az kijelenthető, hogy az alkotás bizonyos értelemben már kultfilmmé vált, s nem elsősorban a színészek miatt, hanem a témafeldolgozás révén.
Na persze nem kifejezetten a szentimentális, csöpögős jelenetsorok és a könnyfakasztó betétdalok adják azt a néhány jellegzetes momentumot, ellenkezőleg, hiszen az éles kardot kirántó kritikusok azonnal elakadnak – persze joggal – a minden jó érzést és esztétikumot nélkülöző jelenetsorok láttán. Viszont a téma megragadása – ahhoz képest, hogy milyen kulturális atmoszférában fogant – sok tekintetben eléggé eredeti. Megjegyzendő, hogy mindkét színészünk számára mérföldkő volt a film, egyszersmind leszögezhető, hogy egyikük sem színpadi kvalitása miatt szerethető (vagy nem szerethető). Patrick Swayze igazi kultúrjelenséggé vált a Dirty Dancing után, a Ghost ezután csak az i-re tette fel a pontot. Mindazonáltal fényesnek mondható karrierje néhány évig tartott csak.
Nos, nem tudni, érdemes-e legalább némi összevetést tenni az általunk ismert leghitelesebbnek mondható hagyományok és a készítők által elképzelt és vászonra vitt halálközeli jelenségek közt. Minden valószínűség szerint nem. Néhány dolog azért szembeötlő, mert annyira érződik rajta, hogy valamilyen módon, de így lehet. A sokk megélése, az akarat eltűnése, az érzelmekkel való bánásmód a misztikusok szerint efféleképp zajlódhatnak le. A jó és a rossz pólusok plasztikus megjelenítése egyértelműen a büntető-jutalmazó keresztény hagyományban gyökeredzik. Mivel a halál utáni idő (vagy időtlenség) számunkra a legingoványosabb és a legbizonytalanabb tudásunk van efelől – ennek bemutatása sikerült a legsikamlósabbra és legízlésrombolóbbra. A legkézenfekvőbb természetesen a dimenziók közti kommunikáció, persze ennek mikéntje sok kétséget is támaszt. A paranormális jelenségek, a rejtett üzenetek, s hasonló dolgok már közismertté váltak sokak számára.
Tehát csak óvatosan bánjon a néző ezzel az alkotással, mert könnyen áldozatává válhat egy hatásvadász ömlengésnek és a végén még torz ideája alakul ki a transzcendenciáról a film végére. Viszont ha helyén kezeli, szórakoztatóan elgondolkodtató lehet.
A film, amelyet 0 fok környékén és pamut kesztyűben szabad csak megfogni. A mozitörténeti jelenség, amelyet a 90-es évektől kezdve szednek ízeire – sokszor azt lehet mondani, méltánytalanul, vagy nagyon is jogosan. Mindenesetre az kijelenthető, hogy az alkotás bizonyos értelemben már kultfilmmé vált, s nem elsősorban a színészek miatt, hanem a témafeldolgozás révén.
Na persze nem kifejezetten a szentimentális, csöpögős jelenetsorok és a könnyfakasztó betétdalok adják azt a néhány jellegzetes momentumot, ellenkezőleg, hiszen az éles kardot kirántó kritikusok azonnal elakadnak – persze joggal – a minden jó érzést és esztétikumot nélkülöző jelenetsorok láttán. Viszont a téma megragadása – ahhoz képest, hogy milyen kulturális atmoszférában fogant – sok tekintetben eléggé eredeti. Megjegyzendő, hogy mindkét színészünk számára mérföldkő volt a film, egyszersmind leszögezhető, hogy egyikük sem színpadi kvalitása miatt szerethető (vagy nem szerethető). Patrick Swayze igazi kultúrjelenséggé vált a Dirty Dancing után, a Ghost ezután csak az i-re tette fel a pontot. Mindazonáltal fényesnek mondható karrierje néhány évig tartott csak.
Nos, nem tudni, érdemes-e legalább némi összevetést tenni az általunk ismert leghitelesebbnek mondható hagyományok és a készítők által elképzelt és vászonra vitt halálközeli jelenségek közt. Minden valószínűség szerint nem. Néhány dolog azért szembeötlő, mert annyira érződik rajta, hogy valamilyen módon, de így lehet. A sokk megélése, az akarat eltűnése, az érzelmekkel való bánásmód a misztikusok szerint efféleképp zajlódhatnak le. A jó és a rossz pólusok plasztikus megjelenítése egyértelműen a büntető-jutalmazó keresztény hagyományban gyökeredzik. Mivel a halál utáni idő (vagy időtlenség) számunkra a legingoványosabb és a legbizonytalanabb tudásunk van efelől – ennek bemutatása sikerült a legsikamlósabbra és legízlésrombolóbbra. A legkézenfekvőbb természetesen a dimenziók közti kommunikáció, persze ennek mikéntje sok kétséget is támaszt. A paranormális jelenségek, a rejtett üzenetek, s hasonló dolgok már közismertté váltak sokak számára.
Tehát csak óvatosan bánjon a néző ezzel az alkotással, mert könnyen áldozatává válhat egy hatásvadász ömlengésnek és a végén még torz ideája alakul ki a transzcendenciáról a film végére. Viszont ha helyén kezeli, szórakoztatóan elgondolkodtató lehet.